májamban őrzök sok varázsigét,
felittam tiéd – és a másikét –
gőzölgő, ránk roskadt nyár üstökét,
vállakra tapadó est hűvösét,
reflektor fényeket gallyakon át,
meztelen gyöngyöket, vad lakomát,
tudást és mámort, az élet savát,
fejünkre dermedő évek szavát.
hét napig égjen a szantálfaláng,
hét égnek hulljon a csilláma ránk,
kétszer rám senki se vessen követ,
hét évig éljen, ki engem követ.
minden ember hétrét világ,
cifra álom, foltnyi vér,
légypapírból hajtott virág,
közkút, amely bort igér.
proteinbe göngyölt emlék,
újévre maradt hiba,
meztelen királyon kelmék,
V-tlen küzdő vadliba.
fogpiszkáló isten ínyén –
törik s terítőn marad –
táguló múlt tófelszínén
megpattanó kődarab.
mi veszta-vágy a völgy ölébe halt,
szelíd dalába zárta zsenge múzsa –
de kéje szítva tűzbe vitte húsa,
akár temetve élve égne dalt.
egy éjen át az ajka éhe nyalt,
s a hajnal-égre izzva gyúlt a rúzsa –
a Hold s a Nap között lebegve túsza,
a tollad is pirult, te lépre csalt.
ma négy-levélre hajt, s a langya bánt –
a sétatér kövén a fényben ázik,
de reszket olykor ősz-levél gyanánt.
szakajt, mit elveszejt – mezőn a másik –
az ékkövekbe tört a múzsa-láng,
s örökje hűl a hamvadó parázsig.
Endre barátom eredeti ötlete nyomán
peron nyüzsög, az éjben érzem, élek,
szivárványíz szúr olajfoltokon,
a házak csúsznak, törnek sarkok, élek –
kilenc felé hasadt egy oktogon.
a piszkos ablak hány titoknak őre,
vagon falán a szél a búcsucsók,
ma mélytudat, ki rímet köt cipőmre –
letérdelünk, mint rövidhitfutók.
egy ismeretlen szőke hajba fájdul
a Krúdy-tolla-szőtte agylebeny,
a hírlap éle rikkancs hangba tágul –
míg áll e kép, mind szívd fel, szívd begyem!
a zökkenést a bokám korrigálja,
opál-fakó a sárga álom-ás,
a film szakad belül, s ereszt vigyázva –
nem jött velem, csak egy vers, senki más.
az ágy kivet, ha vekker áll
az álmok romjain,
s mint kotlóstyúk tereltem ösz-
sze mind atomjaim.
hát együtt még egy új napon,
hurrá, de jó nekünk,
ágy, várj miránk, míg hull az est,
vigyázz, világ, jövünk!
ma játsszuk azt, hogy ős a hang,
s bivaly-harag dagad! –
de kánya rúgja, nem megy az,
ha jól érzed magad.
vagy fájj, te toll! – ha csorg a mérg,
ütünk és vért köpünk.
halott költőt túljátszani?
fiúk, az nem nekünk.
s elcsúsztam én a hírcsator-
nák trágyadombjain,
a ránk rohasztott médián,
álhírek mocskain –
Edward király angol király
a brexited sovány,
vagy borsószemre ült ma tán
a vén királyka-lány?
íródeák, okos ne légy! –
a népagy úgyse vág.
ha nincs a versbe’ csip-csirip,
egy klikk a sutba vág.
s a nép, az isten-atyja nép,
mi lóg a csap nyakán,
felette úr Zeusz s a Cég –
behúzva nyak, csap ám!
majd hozta pincér boldogan
számlám asztalra tett,
Adys reklámmal címlapon
500 dalolva ment.
e kávéházi szegleten
száll szóm a senkihez,
s felköttetem a lord-majort
ha bosszant bármi nesz.
számok peregtek a sátán kezéből,
s hulltak a porba, mint lepkehalál,
bingó – nyögtem fel a hűvös kegyétől –
én nem éltem még, s épp énrám talál?
mint olajfolt úszott telihold vére
a tó felszínén, mit került madár,
egy városgerinc borzongott a szélbe –
én nem éltem még, s a lány sem ma már.
ha kóbor kutyáknak falatot vetnék,
már egyetlen egy sem nyalja kezem,
csak állnak köröttem, szemükben jég-kék –
én nem éltem még, rám égett jelem.
a pusztán loholva botlok rögökbe,
tériszony hánytat, s nem kábít a bor,
bennszakadt sikolyt vízmély nyelt örökre –
én nem éltem még, tép minden bokor.
tíz tonna gránit, de nincs test alatta,
sírkövem lettem, mit nem lep moha,
húsz gramm a lelke, ‘ki még el nem adta –
én nem éltem még, s tán te sem soha.
mire a bánat
gyere, na mondjad
megöregít egy
kicsit e mondat
van-e olyan ki
sohasem unta
megöregít egy
kicsit a munka
eleim harca
oly sokra ment-e
megöregít egy
kicsit a mente
Apollo lantját
kezembe adta
nem öregít, s már
kicsi e mappa
s ma csak azért is
laza az ingem
fiatalít egy
kicsit a minden
mosolyban kerestem
hogyan lettél zseni,
Leonardo mester
taníts meg festeni
pazar lett a meló,
mit mondjak, isteni,
Michael-Angelo
taníts meg festeni
elgurult fél centje –
tudni kell veszteni –
csillagok Vincentje,
taníts meg festeni
elbűvölt Tahiti
s lányokkal lejteni,
Gauguin, ha teheti,
tanít majd festeni
s ha több van, tudom-é,
melyik fog kezdeni?
Manet ec-pec Monet
megtanít festeni
álmaim uralja –
fel sem tudsz kelteni –
Chagall is sugallja,
tanuljak festeni
kék kútkőn kakasszó –
nehéz kiejteni –
kockáztass, Picasso
taníts meg festeni
libabőr, angyali,
bajuszfék mesteri
szürröm áll fel, Dali
te taníts festeni
kidobná Festetics –
most kezdem sejteni –
ne segíts, Malevich,
tudok már festeni
nem bánt a csend a verssorok között,
fehérje több, mint térinverzió –
a rejtekén a quark sorsüldözött,
és reszketése új dimenzió.
nem bánt a csend, ha nem köszönsz ma rám,
nem bánt a zaj, ha mindenki nevet,
és jól tudom, te nem lennél arám,
de nem tudom nem élni szívemet.
nem bánt a csend szemed s szemem között,
hol fény verődik végtelenszer át,
ha nézlek én, nyakamba gipsz kötött,
s szemem lyukán, az Úr tekint terád.
nem bánt a csend a szád s a szám között,
fiókaként, ha várom, míg etet –
mert mondd, hogy ’emm’, s szakadnak számközök,
ha tercelem rá cét s a négyzetet.
nem bánt a csend – a nagylemez lejár –
nem bánt, ha kérdik: hol jár még eszed?,
egy halk barázdán körbe-körbe vár,
míg érte jössz, s a tűm odébbteszed.
Van, ami kell,
s nem, ami nem –
te gyere fel,
ha Emi nem.
Mekibe’ kel?
‘Minit’ e ‘man’?
Repeta kell,
s a hami nem?
Ki sose nyel,
szereti, nem?
Nem akad el
vitamin M.
Ruha rühell,
betü-vetem,
reped a mell,
rap-Em-inem.
Hova terel
hideg eszem?
Csapon a jel –
van-e, min M?
Meg-a modell,
epekedem,
breton a mell,
heve, mi nem.
‘Ki-kora-kel’
e szerelem,
aranya lel –
s keze mimen!?
Szemen a jel,
hisz-e nekem –
valami kell,
s van-e, mi nem?
Csepp tollhegyemen kicsavarva a bánat,
szó-színpatakokban a lapra lapult,
szép szem-szerelem-nyíl, mellbe-találat,
zsebembe időm vén rőt keze nyúlt.
Alcatrazi érzés testben az ének,
sok ködkürt hangja, s a Kína-bazár,
markolja a rács még, szökne az élet,
egy cápahad űz, s a lagúna bezár.
Kaszálnak a varjak – a festett falvak
a parttalan éjbe ledőlnek eléd,
hol gyermeki szájak az éhből falnak,
ott kékbe veszett a sok égi beszéd.
Hol tágul a mérték, hígul az érték,
zsírt kent horizontra nem-egy tudomány,
hol százon a nyolcat nyolcszor mérték,
ott emberi lét csak karpaszomány.
Ha dolgos az ember, az istene sem ver,
ki kortalan őre, cukorka marék,
ott bőrkanapéként gördül a henger,
és kődaru reccsen, a vas puha még.
Barátom az álom, a bárban várom,
s ő zászlót tör le a bástya fokán,
tükörbe tekintek, a váram várrom,
de nem nevetem ki hiún – mi jogán?
Bár szép szemeidnek a bársonya kámfor,
még vágyom a csókot, a mind sem elég,
ezt mondani kéne, de mondani százszor –
hát mondd, mielőtt majd elhisz a vég!
az éjjeliőr csak este fél
ha utcán kúszik lámpafény
szél szaglász a kukák között
hűtő rácsán kőrözött
olasz dalt búg a rádió
rég nem volt itt dáridó
farzsebben szundít a moly
pagonyban húz el rézbagoly
szekrénykén a vizespohár
rajta dereng a félhomály
nyerted a bálba’ tök ultival
vízben a fogsor a guppi hal
kiürült rég a svéd lapos
borostád van vagy hét napos
csendben kattan a Pobjedád
sejted már, ki a dédapád
bútorokon por a csókhiány
hol jár már az az ózdi lány
kiborult éjjel a fémedény
sohasem voltál nagy legény
tiéd az éj
gyere, ne félj
zenélj velünk
mi most megyünk
ha sok a nesz
az a Karesz
s ha nagy a zaj
na be ne-sz…es
ma ez az éj
