küldtelek félve
önzőn remélve
elröppent mátka
jó húsz év átka
a mindenáron
parazsát járom
véremben kél még
perce a kétség
csendje rám horpad
élve már holtad
vajon ma hol vagy
s van-e ki elhagy?
viselted ingem
szerettél engem
ölembe loptad
élted és holtad
arcomra fontad
belém csókoltad
rám lakatoltad
sziklád rátoltad
keresztként hordtad
s én
téptem rólad
szent formám fájón 🙁
Sent from my iPhone
Anyám szemében élt az élet,
pedig testét halta a halál,
gyűrött volt kezén a szeretet –
tótükör fodrain rám talál.
Ha egy nap halálomról írnék,
feledjétek, ne olvassátok –
mát markol, bogáncs minden emlék –
a tavasz bennem örök átok.
Távol, ha megreccsen egy faág
október tej-rozsda hajnalán,
s pírt tépnek égre vén vadlibák –
ennyiből hidd, itt voltam… talán.
belém írtad, ami savanyú
a kovászos uborka harsogását
a cukorka éles-rücskös hízelgését
a friss aszfaltba tévedt cipő szagát
izzadt titkod vonzó-taszító dilemmáját
a szódás ballonban feszülő 9 voltos elemeket
beléd írtam, ami savanyú
az élet árnyékos oldalát
belém írtad, ami sós
a Halál-völgy meztelen mélységét
a nyugtalan óceán végtelen görbületét
új kalászra várni Karthago szántóföldjein
a nemtörődöm jéghegyekre száradt tajtékcseppeket
beléd írtam, ami sós
az önbecsülés szikes göröngyeit
belém írtad, ami keserű
a gyógyszerfiókban lekvárról álmodó tablettát
a vissza nem térő múlt és az örök illúziójának harcát
egy pohárka kísérőt a véremben ingázó vodka-malária mellé
beléd írtam, ami keserű
a kéretlen igazságot
belém írtad, ami csípős
a mexikói tivornyák magányát
a vöröshagyma haláltusáját és a fokhagyma önérzetét
beléd írtam, ami csípős
a novemberek keddjein inged alá lopakodó hajnalt
belém írtad, ami édes
a süteményillattal teleaggatott decemberi falakat
beléd írtam, ami édes
egy kócos kisfiú takaró alól kidugott meleg lábát
egymásba írtuk, ami ízes s ami íztelen
én már azt hiszem, úgysem érzem az ízeket
te meg szerintem nem is akarod
tudásvágy lett örökségem,
apám néha játszott vélem,
vesztett idő keres utat,
alkony vörösborban mulat.
tábla szélén bástya szökik,
apámról minden vers rövid,
szerelem kútköve rajta,
kakasviadal ég alja.
derűk vizét nyarak hozták,
apám ere azúr holtág,
ígéretből font kerítés,
fácántollas úri érzés.
szarvasbika mit sem sejtő,
apám éjcsend, súg az erdő,
életvízbe szél csap vadul,
irgalmat csak űzött tanul.
gyötört szemben életútja,
apám kezét fogom újra,
sorsunk összeköt és szétbont,
szurokba ragadt az égbolt.
némafilmként égett belém,
apám teraszán int felém,
korall-rózsa kő markomban,
szívkövemet kimarkoltam.
figyelj! csak egy vers …
erős vagy üres, szelíd vagy nyers,
rajtad is múlik ám:
hallunk s látunk
ahogy elvárások vezetnek,
mint vakot a kutya, s kutyát illatok,
pénzt zsebelnek
mint bank vagy bandita, hisz ugyanazok.
nyárvég illata kipihent fáradtságot olt belém …
karácsonyi ízeket, miket októberi színek
löknek tova szeptember elején.
November című versem keresem …
elveszett …
bár fülembe zeng még pár sora,
meg nem rokkanó
emlékezetemben utazom oda:
“fekete utcák, szavak fehérek,
kezem kezedben megpihen.
ne jöjj még búcsú ó könnyízű csókkal,
…”
de jött, tudod, hogy jött, hisz az volt
quantum események rezgő véletlenébe írva.
nevezd sorsnak, vagy döntésnek …
hiba!
nem látni, mily kicsik vagyunk:
oly kicsik, hogy az univerzum
legkisebbjei is legyőzik akaratunk!
írtam túlcsorduló szerelmet,
írtam önemésztő fájdalmat.
rég volt mindkettő, életpor lepte már …
egyik a másikról szól, másik az egyikről,
mindkettőt kívánod, s egyiket sem … bár
kövek közt folydogál az élet, híd rajta tapasztalat,
s elúszik alatta lassan a dinnyehéj …
Attila olvasta saját verseit? …
képzelem, amint megírta tizenkét sorát …
csak lassan tűnődve …
lobbanó éji fényben csiszolta gyémánt ragyogássá
az utolsó négyet.
újra és újra, szemével itta fel szavait ott ülve,
az alkotás útján, hol az idő megáll kihűlve,
hisz a gondolat egy átlátszó fénysugár …
s az öreg falióra ingyen üti a lét ritmusát.
hisz így volt, így!
ismerem a művész éjjeli lelkét,
az alkotás mámorát, a quantum rezgést,
melyben egyesül két dolog:
ami sose volt, s ami örökké lesz ezután,
mi ragyog.
művész, mely e két létet összefonja,
s ő ott áll középen, semmi és minden határán,
hol dimenziók szűnnek meg, majd születnek újra …
s körötte mind mind … a csillagok.
