figyelj! csak egy vers …
erős vagy üres, szelíd vagy nyers,
rajtad is múlik ám:
hallunk s látunk
ahogy elvárások vezetnek,
mint vakot a kutya, s kutyát illatok,
pénzt zsebelnek
mint bank vagy bandita, hisz ugyanazok.
nyárvég illata kipihent fáradtságot olt belém …
karácsonyi ízeket, miket októberi színek
löknek tova szeptember elején.
November című versem keresem …
elveszett …
bár fülembe zeng még pár sora,
meg nem rokkanó
emlékezetemben utazom oda:
“fekete utcák, szavak fehérek,
kezem kezedben megpihen.
ne jöjj még búcsú ó könnyízű csókkal,
…”
de jött, tudod, hogy jött, hisz az volt
quantum események rezgő véletlenébe írva.
nevezd sorsnak, vagy döntésnek …
hiba!
nem látni, mily kicsik vagyunk:
oly kicsik, hogy az univerzum
legkisebbjei is legyőzik akaratunk!
írtam túlcsorduló szerelmet,
írtam önemésztő fájdalmat.
rég volt mindkettő, életpor lepte már …
egyik a másikról szól, másik az egyikről,
mindkettőt kívánod, s egyiket sem … bár
kövek közt folydogál az élet, híd rajta tapasztalat,
s elúszik alatta lassan a dinnyehéj …
Attila olvasta saját verseit? …
képzelem, amint megírta tizenkét sorát …
csak lassan tűnődve …
lobbanó éji fényben csiszolta gyémánt ragyogássá
az utolsó négyet.
újra és újra, szemével itta fel szavait ott ülve,
az alkotás útján, hol az idő megáll kihűlve,
hisz a gondolat egy átlátszó fénysugár …
s az öreg falióra ingyen üti a lét ritmusát.
hisz így volt, így!
ismerem a művész éjjeli lelkét,
az alkotás mámorát, a quantum rezgést,
melyben egyesül két dolog:
ami sose volt, s ami örökké lesz ezután,
mi ragyog.
művész, mely e két létet összefonja,
s ő ott áll középen, semmi és minden határán,
hol dimenziók szűnnek meg, majd születnek újra …
s körötte mind mind … a csillagok.