I. szonett
kihordanám a gyorsuló időt,
nyakamba kötve leng pilótasál –
ledönti körrekordjait, kilőtt,
az óra cézium-babért kaszál.
a kozmosz éle új ugarba vág,
a tágulás alig követhető.
sötét magánya egyke kis faág,
a béka-létra nem növelhető.
a régimódi agy ma mit sem ér,
a médiába fúlt, ha volt esély,
s az éjfelünkbe zökkenő szekér –
a Gép – teremt. a műve fél-tökély.
a szürkeség fejünkben ím a gát,
ezer rekeszbe gyűrve fél-szavát.
2020. április 13-22.
II.
a képzeletemben
oly gyakorta följön
az utolsó ember
ki meghal a Földön
egy faj, mely imbolygó,
s élt egyetlen okkal:
hadd játsszon a bolygó
a műanyagokkal
George Carlin eredeti ötlete nyomán
I.
a képzeletemben
oly gyakorta följön
az utolsó ember
ki meghal a Földön
s hogy mit tesz egy isten
ha senki se látja
tán felveszi ingem
s majd az lesz kabátja
a maszkját levéve
tán magára ismer
majd lankák levében
ellangyul az inger
már nem alkot újat
és legyint világra
a dombtetőn fújtat
s már nem vár imákra
világegyetemben
fizetve a kölcsön
ha meghal az Ember
az utolsó Földön
II.
… és fent
szivembe gyújt ma pislogást
egy égi nagykövet –
ki szórt hajába csillogást
s szemébe ékkövet
te adsz – miként az enyhe szél
az ing alá jövet
dadog, remeg, de nem beszél –
a nyelv alá követ
az öltözetke bűvölet
a selyme sejtszövet
kezem simítja bőrödet
s az összes öblödet
csak öntsd ma rám a vágyaid
a Vénusz-üdvöket
a csillag ott, s te, lánya itt
öleljen át öled
I.
lent
ki tett szememre hályogot
gumimba rajzszöget
a várfalamba vályogot
s a földbe hősöket
ki tett utakra balkanyart
az égre pöttyöket
ki tett anyába hímcsavart
csigára látcsövet
ki tesz kakasra harsonát
ha altatót lövet
ki kérte itt a tarhonyát –
a krumplim is köret
ki rázta földre kókuszom
s kiköpte főztömet
ki sírt a satnya bónuszon
s aranyfogat tömet
kezekbe kente piszmogást
gyüszükbe tűt döfet
kutyákba gyűrte vinnyogást
s kiadja szűröket
kitől a púp a vállakon
s a liszt között törek –
kidőlt a show-d, de vállalom
jöhet, ki rájöhet
talán nem átlagemberé
ha szó fejet töret
a szikra-láz se hengeré
sürít furat-löket
s hiába lopta percedet
e gúzs-nyakon kötet
s vakargatá a fejsebed
a szürke agyszövet
eszekbe szülni könyveket
nem egy kis ütközet
kicsal parányi könnyeket –
s marad bagolyköpet
II.
rövidzár
rázza fel szilikon műagyad
léted is rákot kelt
jobb mint
több műanyag
konzumált eszmekör
ízes propaganda
ferde torztükörben ismersz csak magadra
kapaszkodsz a lapos világ peremébe –
Higgs boson
tudod mit
elmész a fenébe!
legenda őrzi
ki szélét elengedte
szeméről tépte a kötést
s
ki megtette
nem félte végét a létének nemlétben
vadon hívó szavát idézte –
nemrégen
dédapja
ükapja élt még ott
s vadászta dúvadat ebédre
esőben elázva
fehéren markolod,
homlokod veríték
sápad a lakáj
hol hullik a teríték
négyzetbe tört formád
szegecselt egysejted
Faraday ketrecben él szíved
azt sejted
álmodban hallod
hogy hámlik a csend bőre
engedd!
a vadon hív
lázálmok csendőre
II.
arccal a hóban,
a hóban az arcom,
jég a virága,
cirádát karcol.
mámora józan,
a hűse az ajkon,
lányka-varázs-vér-
kéke a harcom.
súly van a bókba’,
de hangja a pardon,
fénycsöve búgja:
eremben az argon.
furcsa e szólam,
e pír ma az arcon,
égnek a sejtek,
elillan a karbon.
szólj, te a szótlan,
a hó se takarjon,
fújd le szivedről,
össze ne asszon!
éj-tüze csókra
felolvad az arcom –
ördögöm Amor,
egy angyal az asszony.
I.
arccal a hóban,
a hóval az arcon,
hidd, te világ, ma,
hogy édesen alszom.
térdel a sóba’,
kalapja a sarkon,
fél cigi fényben
elázva a karton.
krisztusi pózba
meredve a markom,
félelem íze:
ma nincs aki adjon.
földön, az ólba’ –
ja, hol van a garzon –
út köve párna,
ha gördül az alkony.
fagy keze szótlan,
ezüstje a parkon,
átszakad éjen
a Holdon a Marson.
arccal a hóban,
a hóval az arcon,
ennyi egy ember –
a hóban egy arcnyom.
II.
Rácsnak az arc szúr szembe a kint – rég otthon a fogház.
Nincs haragom, s már nincs rokonom, nem is éget a volt láz.
Messzi, kihűlt az a vad siheder s huszonévek előtt az a kés.
Kaptam időt, már értem a csendet. Nincs ki a múltra felel, és
nincs, ki jelenbe terel. Nagy lépés vár, amit el ne hibázz,
cet köpi vassal törve a lelkedet, újra ne nyelje, vigyázz!
I.
Állam alá felhúzva a térdem. A szám se nyitom ma panaszra,
nincs haragom, hiszen azt se tudom ki dugott a palackba.
Ej, de kinőttem e lét üregét! Jött-ment ezer év feledés –
kaptam időt. Nem is értem: három a vágy ami vár, és
nincs, ki jelenbe eressze? Ha jönnél végül is, el ne hibázd:
óvatosan húzd majd a dugót, hogy azért üvegemre vigyázz!
II.
Sz. mester lazán átlép két igeidőt,
a táblákra jelzőt hány, s kihagy névelőt.
Istenek nagy sége ha már így nekidőlt,
nyom-a sziklán, tán érted is – a rád esőt.
Hé, Hermész, legalább adjatok taligát! –
kiált felvilágba, ám csak csend válasza –
Főnökség elillant … s még húzom az igát?
A betyárját, bűnhődés-becsületkassza?
Soha ki nem mondott szavakat keresve
gyűrtem a dombtetőt – hittem-e, örökre
ölel a perc mind-egy kövem alá esve
vagy repesve betűkért menne ökölre?
Némán vergődsz, scriptor? Hol abban a vigasz?
Csuhád alatt kódex, körmödre ég viasz.
Hang nélkül ne írj – ám benn, ha hited igaz,
tudd, még az istenekkel is lehetsz pimasz!
II.
ott voltam,
mikor az ember olvasni felejtett.
tányért fotózott, álhírt evett,
barátot gyűlölt.
ott voltam,
mikor már minden sakkprogram remit játszott –
szeppenten ültünk a homokozóban,
s néztük a nagyfiút a mi labdánkkal dekázni.
ott voltam,
mikor kidobolták.
ott voltam,
mikor az utolsó verset még ember írta –
könnyek s kacajok mély kútja lett a pont,
ős-zsugorként szippantott magába a félelem.
ott voltam,
mikor fénysebes agyak kapták derékba a nyelvet.
öngerjesztett neuron-hálózatokra vetve száradt –
ránk kiöltve.
napnyugta után már nem értettük.
valaki talán felébreszt,
mielőtt mindent benő a csipkerózsa.
de vigyázz!
csak, ha csókolsz tudod meg,
ki vagyok én.
