Jobb szemem kissé
homályos
újabban,
s így nem csoda,
hogy egyes dolgok
elejtik értelmüket.
A dolgok mintha
kisebbek
is lennének,
ha a balt letakarom.
Most akkor
melyiknek higgyek?
Hogy tudná az agyam
ebből összerakni az
állítólag
háromdimenziós képet?
Mintha
a jobbon keresztül
foltosabb
is lenne a világ.
Olyan, mint amikor
a húsvéti ablakmosás előtt
az üvegen át csodálom
a természet éledését,
de
még rajta van
a téli hópiszok,
az enyhén szakadt szúnyogháló –
aminek színére már nincs is találó szó –
az ujjal elmaszatolt légy,
a sarokban ülő buddhista pók –
akitől még egy büdös szót sem hallottam eddig –
alul meg a csak nemrég elpusztult,
szeptember óta kitartó
katicabogár.
Néha
egy fekete, absztrakt forma
úszik át a képen,
laza nemtörődömséggel bóklászik,
fittyet hány a gravitációra,
s eltakar egy-két virágot a réten.
A torzításról nem is beszélve!
Egyenes vonalak
egyszer csak
görbültnek látszanak.
Mintha az autóút széle
fel lenne púposodva,
és ez a púp
szalad
jobbra az autó előtt,
pont olyan gyorsan,
ahogy vezetek –
egy személyes fekvőrendőr,
amit szerencsére
sosem érek el.
Bosszantó, nem mondom,
de meg lehet szokni.
Ha eddig tudtam vele élni,
eztán is tudok, nem?
Végtére is
a balon
élesnek látszanak a dolgok.
Az nem foltos,
nem torzít,
és nem bóklászik benne
alattomos, fekete paca sem.
A balon
rendben vannak a dolgok.
Azért a jövő héten,
vagy az utána levőn feltétlenül –
mert ugye, minek is ezt halogatni –
elmegyek szemorvoshoz
a jobb szememmel.
Később,
ahogy körém dőlt a bőrfotel,
a frissen mosott illatú,
langyos szombat délutánon,
és a rádióból
a nagyvilág hírei furakodtak be
kéretlenül s türelmetlenül
a fülembe,
rádöbbentem,
hogy talán mégis
a bal szememben lesz a hiba.