Hónap: 2018 április

Ballada a szalonnáról

próza

játék – ám véresen komoly történet – hangutánzó szavakkal

I.

ui? – röf – ui – röf röf – ui cupp ui – röf röf röf

ui cupp cupp – röf

toccs ui ui

II.

ui ui?

III.

loccs, ui? cupp uöf toccs röf röf

röf, loccs, cupp nyamm röf toccs röf röf

röf, loccs, cupp nyamm röf röf toccs röf

loccs loccs, cupp nyamm nyamm röf röf toccs röf

loccs loccs, cupp nyamm nyamm röf

loccs loccs, cupp nyamm toccs

loccs loccs, röf toccs

IV.

kukurikú, röf ui? uiii, nyissz, hrrr, hissz shhh serc nyissz serc

klikk reccs hissz klakk

V.

klikk sniff cupp serc nyamm

Szabadság

vers

Rulett kerék az óralap,
és rajta én agyar-golyó,
pattogva szédül rám a nap –
a Styx mér’ nem magyar folyó?
Szent Lenin bácsi, nézz le rám,
ma megint aranyat mosok,
Kim Jong ellopta bibliám,
és izmosodnak izmusok.
Új fehér-vérsejt bandukol,
plazma-bárány, ma született,
ódon kastélyból új akol,
víz-böjt alatt embert evett.
Háromjegyű a decibel,
anyósülésem megremeg,
a dopamint fél-decivel
mérik, s a hangulat remek.
Egy dögös techno vág bele,
féklámpa lábdob ritmusát
követve villan, s jár vele
egy ABS-haláltusát.
Gyújtózsinór az ifjúság,
sok izzó ér a szív felé,
a hűvös ujjvég taktusát
sugallja forró fej belé.

Ha kérded, mi a szabadság,
megmondom én, mi az nekem –
ne gondold azt, hogy badarság –
egy szürke csík egy reggelen.
A messzeség előttem áll,
és benzinem túlcsordul ó,
míg hajnal áztat s fénye ár,
tenger felől betóduló.

Szín scene

vers

A Taj Mahalt csíkosra festeném –
vízszintesen, hiszen nem rab ő –
és szállna Szindbád vitorlaselymén
ezeregy szeráj, éj s arab nő.

Kentem ezt meg azt a nagyvilágba,
vásznamon már színes tarkaság,
talpam alatt görbült a röppálya.
Panaszkodjak? Ugyan, marhaság!

Hajamon bár átlátszó a festék,
s retinámra galacsin ragad,
felém dőlő falakat szeretnék,
melyeken graffitim megtapad!

Hullámokról léptem át a partra,
kiköptem ha tajték táncba vitt,
utaimon mindig jót akarva
fél vödör pirossal állok itt.

Nyolcadik

vers

nyolcadik.
hétfő, de a második heti.
dél-hajnal.
jaj, fejem egy satuban sajog!
hasamra,
és akkor? maszek megteheti!
rémlik már…
fű… s Hendrix… na meg a szép csajok.

ha ez a
szaurusz ott a fa tetején
nem fogja
be… nincsen tekintettel ő se?
esküszöm,
úgy, de úgy segéljen engem… Én,
kimarad
naplómból mind az összes őse!

bagatell
etűd volt még egy univerzum,
omega
plusz egy, s kész – még jó, hogy ordinál.
ennél is
üresen marad az impresszum…
a madár
még mindig fenn a fán ordibál?!

teremtek
gyorsan egy váju kávét elém.
hét napos
lett a hét? ki volt az a bika?
fizika
törvényét ha újraégetném…
ki venné
észre azt? termodinamika…

utolsó
hivatalos meló, és megyek.
ráírom
még Mózes bá dossziéjára:
sose fogd
a hízó malacot, sem legyet
s szamuráj
kardot se low carb diétára!

mindenség
mainframe-je, elég volt, hagyj békén,
Nietzsche vagy
KGB kereshet, nem talál,
végtelen
ciklusba ugrom a hétvégén,
egy jön csak
utánam: csendes időhalál.

életem
rekurzió lett egy izében,
unalmas
napokban s imákban elveszek.
ám vidám
fáklya a szavaid ízében,
jövendő
költőtárs, tolladban ott leszek!

Hova tegyem

próza

kátyú.
már elég öreg vagyok, hogy
minden úthibára morogjak –
de még nincs olyan betegségem,
amiről hosszasan tudnék panaszkodni.

kátyú.
ez elég csúf volt.
felpúposodott kerékfal.
meg se láttam volna, ha
nem én viszem
az asszony kocsiját parkolni –
jobbra az enyém mellé –
és a bágyadt, libabőrös
márciusi napsütésben
el nem szomorít a látvány.
még tán kiszakadt volna, és
hopp, egy kereszttel több
riogat a rekettyésben
a 495-ös mellett.
pedig arra macerás
koszorút vinni novemberben.
főleg, ha –
másokra tekintet nélkül –
a belső sávban hal meg az ember.
pedig, ha valahol,
nem ott érdemes?
talán ideje leírnom
az összes jelszavamat
az utókornak.
majd versbe szedem őket, hogy
a hackerek
ne örüjenek korán.

kátyú.
veszek egy teslát –
az magától hazamegy,
parkolót is keres magának.
aztán kiderült,
az is belemenne a kátyúba.
pedig ő mesterséges.
kár, de
ettől legalább kissé fellélegzett
emberi mivoltom.
így aztán
inkább vettem egy
új gumit
a walmartban.

kátyútól keresztig –
teslák után vágyó pillantásokkal.

néhanap, ha egy kicsit
átülsz más kocsijába is,
talán szembesülsz pár hibáddal.
aztán persze vakarhatod a fejed,
mint a gumicsere után:
no, ezt most hova tegyem?

myAphrodite

vers

Vágytam a lányát, égi talányát,
Uranosz sarja karomba talált,
temploma teste, a bája övezte,
márványcombú éji csodát.

Porlik a vérem, a forrást kérem,
állj, Héphaisztosz, a tűzre elég,
szirmai ívén perzsel az ívfény,
olvad a perc, és ózon a lég.

Kis takaróba bebújva az orra,
csend-tünemény száll keble fölé,
álmát nézem, az árnya a lényem,
isten cseppköve, Aphrodité.

Európa

vers

Ágyad ölel még, agg Európa. Ne féljem a népek
őrületét, hol lányhaja hervad bőröd alatt már
életanyámnak? Fékez-e bölcs, és nem csal-e kalmár?
Múlt sebe fáj-e, Phoenícia sarja, s emészt-e a vétek?

Horpad a tektonit, Ázsia kőfala mára a mátka.
Bírd ki, amíg én élek e Földön széfbe bezártan
dőzsöl az új isten fia holt inkák aranyában
szögre fakult sziveket lepi porral a századok átka:

Mák leve forró ópiumát viszi mélyen a véna,
Styx tutajával Hádész ingyen jár a melóba,
ádáz stroncium álom a Föld pipafüstje – a jóra
gyenge az emberi állat, rosszra pedig szava néma.

Őrzi a múltam sztyeppék lánya – ha lópata koppan,
vérző billog Atilla lován a Lenin-karabély. Még
hívnak dózsai vágy kaszakő-szikrái, de kétség
grillre tapos – fűtetlen hívek temploma roppan.

Körhegye távcsőmágnes, szállj oda fel ma Apolló –
Hold fele vitte az őrült Phaeton a Nap szekerét is.
Tépd ki a gyeplőt! Delphi halála a null hipotézis.
Szép hajad ék, Európa, de féltlek – csattan az olló.

Prométheusz nevében

próza

A késő szombat délutáni szellő
egy tétova falevelet sodort vissza
a kocsma küszöbéről –
elmosolyodott,
ha csendben meghúzza magát,
tán áttelelhet itt egy sarokban.
Négy szempár
egyszerre fordult
a roppanó levélre lépő
szandál
gazdája felé.
Városi módi –
így öltözni szüret után,
mikor már a gumicsizma is
hideg mezitlábra?
A csend sörhabja lassan olvadt
a rég meszelt falak közt.
Egy szú percegett
a gerendában,
s egy nehezen megszülető szó
Sanyi torkában:
Kit keres az úr?
Prométheusz nevében jöttem –
szólt az idegen,
nyomatékkal, de szelíd hangon.
Szemében
mintha apró szikra csillant volna.
Négy üres szempár felelt.
Nem idevalósi az.
Tán a szomszéd falu papja ismeri –
de ide már ő sem motorozik át,
nem jön be neki a benzinpénz se
vasárnaponként.
Prométheusz nevében –
ismételte a vándor,
kaukázusi akcentusát leplezni igyekezvén.
Sanyi intett neki.
Fizessen az úr egy kört,
de lehabozva, ha lehet –
addig meghányjuk-vetjük a dolgot.
Ám mind hiába
kortyolták az ihletet,
a nektárral együtt biz csak
tovább fogyott
a lelemény is,
tettre készség is.
Jóemberek –
próbálta még egyszer az idegen –
Prométheusz nélkül nem volna
se kolbász,
se motoros fűrész,
se feleség,
se titán villáskulcs!
Értik már?
Az asztal körül állók
feneküket és fültövüket
vakarták, majd
lesütött szemmel tologatták
üres poharaikat
a sikamlós kis víztócsákban.
Sanyi szólalt meg végül:
Menjen kend a dolgára!
Mi itt a jelent is alig értjük,
nemhogy a maguk
úri huncutságait.

Egy percig
tekintetével követte a
távolodó alakot.
A nyikorduló ajtón túl,
az alkony vöröséből
madár csapat közeledett.
Furcsa – gondolta –
keselyűk
ebben az évszakban?
Aztán hamar belebambult,
s kihunyt
az utolsó gondolat-parázs is.
Jobb keze
máját simította, majd
ingzsebéből
egy szál cigit húzott elő.
Gondosan megsodorta ujjai közt,
megnyálazta a végét.
Festékfoltos nadrágzsebeit csapkodva,
ajkán lógó cigivel,
borostája mögül mordult:
Van valakinek tüze?

Senkinek nem volt.