Sárga

sánta ősz alva jár,
ködbe kötve csend határ

sárga kert várta már,
véle költöző madár

sárba lép, meg-meg áll,
fél falatnyi szóra vár

spárga csüng, ágba fáj,
átok ül cseresznyefán

télelő, kert-halál,
sárga gyász-a szánja tán


T+1

a
völgymélyben kibomló
este üstökébe
kapaszkodtunk ketten,
dombon üldögélve
ittam illatod.

az
univerzum kivárt.
lassan jött a válasz
lányos, tiszta szívvel –
húzódj ide, s válassz
vélem csillagot!

te
túl fogsz engem élni
hét nappal, egy évvel…
költőkanóc átka –
hányszor loban, ég el,
s perzsel billogot.

egy
ködbe lehelt könyv, egy
gondolatjel-óda,
utolsó sorát majd
löszfalakba róva
vetne írmagot.

én
így akartam mindig –
sem lappal, sem éllel
nem görbülni mához,
zsebemben a széllel,
kergetni napot.

majd
ott leszek csak gyenge,
hol a jövő bújtat,
akkor ölelj újra,
s válassz velem múltat –
feledd csillagod.


New Orleans

alkony függ felhőn
ég porral – bordal
aszú perceg
fásult percek
rossz vesszőgebe
egynémely kétely
vesző tudás
vesszőfutás
jazz-réz-íz számban
a meddő idő
éltem rabon
dollár-halom
gyász zenés menet
könny ma is hamis
hűse gangon
csorgó argon
űr mélyén fordul
szél, pirkad, s hírt ad
van még légkör
fehér fényt tör
prizmád chique-tükör
ha tested fested
legszebb hobbid
ölelj – jobb itt


Hélium

klór vagy tán argon csak nüánsz
a Nap kellemes
ám jódnak ha xenont kívánsz
már az is nemes


Négy év Csehov

nyír kérge rikít
                                                   és vedlik a tó
gémeskút ásít
                                                   szomjan vesz a ló
hull napok hossza
                                                   s a halra a só
egyujjas élet
                                                   száz verszta a hó

lányuk egy kurszki
                                                   úrfihoz szökött
föld szakad kvarc forr
                                                   a vetés fölött
áll napok hossza
                                                   és sóban a hal
kurszki gyors sikolt
                                                   nem jött nem akar

tükör a szántón
                                                   a vetés oda
ásít a gémes
                                                   a szomjak lova
hálátlan kurszki
                                                   sebes szív falaz
ha ma sül kenyér
                                                   mit vetne tavasz

nyír kérge rikít
                                                   és vedlik a ló
a kurszki személy
                                                   már senki se jó
szélvörös ég tép
                                                   a vetés oda
s a tél ujjatlan
                                                   száz éj kaloda


Szavannák fia

Kit baobab fa szült egy év utolsó napján,
kit átkarolt a csend a mangrovék között,
kit pelikánok szárnya simított meg arcán,
megigéztek maszkok, s titkuk belém szökött.

Sok gyermek szeme tisztán felragyogó ékszer,
sorsuk, száz bogáncstű, a húsomba döfött,
a szavannák porában emberi e kényszer,
szövőmadár lennék, van fám, és öntözött.

Bár akácia tüske bordák közt a fűszer,
vérképem faux lion – egy bé sem öltözött –
s mert örök, jön a kérdés: a ‘voulez-vous danser’,
fekete gazellám, a szívem költözött.


Dalai dalai

I.

Hegyek nyakán az este hűs parázsa,
s Tibet felől a szél a völgybe ér,
a mandalákat óvja lenge lába,
s amit sodor, ma mind a völgybe fér.

Az éj ködébe kötve száz imája,
kelet felől vörösre kél a fény,
Nepálra hull a hajnal unt varázsa,
s Tibet felől a vér a völgybe ér.


Seregély

testem belelassul az októberbe,
de e szív üde, van hát szívügye még,
elmémröl a foszló pernye pereg le,
míg fákon a morc ősz színtüze ég.

ma nem kerek írni világ-nyavajáról –
s kit éltet e tompa, e bús heveder,
a káosz itatta talán poharából,
vagy ívta az őt, s lett gőz-siheder.

s te félrelököd tán mind, amit írok,
ki egyre utálni, ki fájni akarsz,
humorban, az észben, a szívben bízok,
ne kösd rám fékedet, úgy se zavarsz.

ha látom a kéket, látom a szépet,
s a gondolat árja csapat seregély –
mesélj hercegnőm, ennyi az élet,
te várj még ránk, vár még sereg éj.


Fénytörés

Halászmadár a szív, a mélybe lát.
Az arcod elpirult, s szemembe vágyta,
te angyal-arcu, büszke jenki lányka,
az ifjuságreményt – regénye várt,
elálmodozni oly sok éjen át.
De gyűrü csillanás: való világa –
halászmadár, a köd szemedre szállt.

Ha szólna szám, ledőlne tán e gát,
de fénytörést hiába korrigálna,
a szén kövén törött Giardini álma,
s a tollba, szárnyba tépve hűse fájt –
halászmadár, ki hív a vízen át?


Málna

ingzsebet kaparó szeretet,
tőn-feledt, liluló málna,
tiéd, csak nyújtsd érte kezedet,
önfeledt, bolondos álma

van, hogy a napon is remegek
lassacskán emberré válva,
hideget nem nagyon szeretek,
nyár legyen telem kabátja

szürkület lopkod már színeket,
egyre csak tömi a zsákba,
megkapom, vagy sem, a szívedet
nem bíznám Erosz nyilára

fennsíkra simuló kezeket
túlérő nyárderék várta,
édesen rám vetett szemedet
úgy mint én, senki sem látja

alkonyok, hogy miért veresek? –
kérdésed mosolyt csal számra –
ingzsebből jön rá a felelet,
pirosra festi a málna


Többnyire

Az ember többnyire várja nyarát,
ingei sok színárnyalatát
felöltve a korzón s tenger partján,
szép feleséggel az edzett karján
nézi a hullámok játékát,
s küldi az asszonyt: fogjál békát!

Az ember többnyire várja az őszt,
iskola mellé járva – az ősz t-
anára idézi fel ádáz báját,
‘áldva’ a régmúlt Ádám báját:
menzán ette a bolgár répát,
s várta a bűnt, Apa, hozd már Évát!

Az ember többnyire várja telét,
sózni, kaparni a járdaszegélyt.
E kéményseprő várta? Fenét!
Szívesen átalu-ÁÁÁááá 💥 … a felét.
Fogja fejét, támasztja a létrát,
épp Mikulástól látta e példát.

De én a tavaszt kérném, igazán,
látni a zöld színt némi gazán,
babámtól válna pirosra a táj –
s elfogy a piknik, a sonka a máj –
összesöpörve e szív maradékát
herceggé csókolja a békát.


Kerek

te édes alma vagy, s tebenned én
kukac ki fél – ma nem harapsz-e félbe.
boszorka mérge sem seper szemétbe?
a hő se süt meg életem delén –
fagyod se öljön ám a zord telén! –
s a permeted se rúg talán fenékbe.
te édes alma vagy – feléd-felén.

ha kérdi énem, ez miért enyém,
s mi lett az életünknek egy reménye:
karodban ébred ő, a kis legényke.
legyél a Nap, s ragyogj az ő egén!
te édes álma vagy – s tebenned én.


俳句

talpam langy tető
gerincén hűs csillag kél –
kövem est taván


Szabadság

Rulett kerék az óralap,
és rajta én agyar-golyó,
pattogva szédül rám a nap –
a Styx mér’ nem magyar folyó?
Szent Lenin bácsi, nézz le rám,
ma megint aranyat mosok,
Kim Jong ellopta bibliám,
és izmosodnak izmusok.
Új fehér-vérsejt bandukol,
plazma-bárány, ma született,
ódon kastélyból új akol,
víz-böjt alatt embert evett.
Háromjegyű a decibel,
anyósülésem megremeg,
a dopamint fél-decivel
mérik, s a hangulat remek.
Egy dögös techno vág bele,
féklámpa lábdob ritmusát
követve villan, s jár vele
egy ABS-haláltusát.
Gyújtózsinór az ifjúság,
sok izzó ér a szív felé,
a hűvös ujjvég taktusát
sugallja forró fej belé.

Ha kérded, mi a szabadság,
megmondom én, mi az nekem –
ne gondold azt, hogy badarság –
egy szürke csík egy reggelen.
A messzeség előttem áll,
és benzinem túlcsordul ó,
míg hajnal áztat s fénye ár,
tenger felől betóduló.


A Napra lehet

2017. aug. 21.

I.

kétségtelen,
az égen
renoválnak valamit.
úgy nézem,
hátulról
lángvágóval
egy szurokfekete korongot
hasítanak ki éppen belőle.
érdekes,
ennyire figyelmetlen lennék?
azt hittem,
mindenhol kék.
de most
tisztán látom,
hogy ott bizony fekete.
hmmm…
biztos elöregedett,
vagy gyári hibás volt,
vagy Gagarin vasgolyója
verte le a vakolatot…
mi?
hogy népfogyatkozás?
arról tudtam, szívem.
jaaa, hogy napfogyatkozás!
ejnye,
hát tényleg,
a Nap meg hova lett?

II.

mélyfekete kút
kékbe sziporkázó pereme

meredten nézem
torkomban dobogás
úgy vártam ezt a percet
mint egy kisdiák
lágy félhomály
a karom megborzong
feltűnik egy csillag
áhítat
elhagytak a szavak
a teljesség röpke pillanatai
de szép

mindkettő

na
azért néha pisloghatsz, kedves
nagyfiú vagyok
kibírom azt a
fél másodpercnyi hiányodat


Középakarat

Anyám szemében élt az élet,
pedig testét halta a halál,
gyűrött volt kezén a szeretet –
tótükör fodrain rám talál.

Ha egy nap halálomról írnék,
feledjétek, ne olvassátok –
mát markol, bogáncs minden emlék –
a tavasz bennem örök átok.

Távol, ha megreccsen egy faág
október tej-rozsda hajnalán,
s pírt tépnek égre vén vadlibák –
ennyiből hidd, itt voltam… talán.


Még inkább

Hány ezer év, míg New York elsüllyed,
s ha átaludnám, majd ki ébreszt fel –
vanília égbolt, Hamlet nézi –
álomsatuból, mondd, ki ereszt el?

Atlantisz jegébe fagyott istent
felzavarta sok ostoba kakas,
morcosan nyújtózik, krákog, kiköp,
országra vizel – felhőnyi magas.
Unottan új búvóhelyet keres –
tán egy hegytetőn haverja lakát –
megvetőn néz le kis vírusokra,
csak megy, már nem zavartatja magát.

Tanulna bár lábujjhegyen járni
sok teremtés-korona s -romboló! –
megy csak dél felé Atlantisz isten,
víz emelkedik, combját csapkodó.
Köd hátán egy öreg város lebeg –
kövek, mint sajt kockák, erő-lego –
turisták bársony mosolya őrzi:
“vas nélkül ez volt ám kemény meló!”

Kérdeztük, hogyan, mi volt az ára,
mit őriz mosoly, s gyomlál a láma,
kit várt a kő, és vajon ki vára –
spanyol, kaphatsz a fejedhez máma!
A múlt kútjában már nevük sincsen –
sem fájdalmukra megkésett vigasz –
kik megszállottan odakarmolták,
írni bár nem, de tudták mi igaz.

Atlantisz isten zöld teraszon ül,
kokalevelet rág, nyugalma kincs.
Ex-hegycsúcs szigetek körös-körül –
istennyaraló “Machu Picchu Beach”.


Parton

Sóhajom halandók egy-varázsigéje,
gondom elcsendesül, nyugalmam itt terem,
Láthatatlan kezek tompa arcmasszázsa:
almabor pezseg, és megcsap, mint jégverem.

Nyári est áll mögém, hűsen, mozzanatlan –
lopakodva dől rám e félszáraz márvány –
s a tücskök vastapsa dekódolhatatlan
titkokat sejtető fekete szivárvány.

Jól nevelt verseim, múlt-gondolatkutyák,
mind a fejét tartja: vakarj vagy simogass!
Art Deco poszterek fölénnyel kacagnak:
Későn születtél tán? Máskor ne halogasd!

Elveszett napok közt süket már a kérdés,
a tükör itt-felén jobb-e vagy odaát –
csupán a nagylelkű énem tologatja
mindegyre életem felezővonalát.

Villódzó templomban semmi oltára vár –
így hatsz a világra – két szemed térdepel.
Egy-klikk markopóló, terülj-terülj Kína –
róka vagy holló vagy, és melyik énekel?

Jövőm egy hosszú tó, kék-hideg s idegen,
partján ülve flegmán lóbálom a lábam.
Múltam egy gyűrött lap, mögöttem nyugvó Nap –
nosztalgia langya melengeti hátam.

Jelen, kopott kavics, nyomja a fenekem –
nehezemre esik odébb ülni talán –
s a lapot hasztalan simítom – érdemes?
Kutassam értelmét félszáz év távlatán?

Felállok majd egy nap, s ülepem vakarom,
hajítom kavicsom, messze száll kacsázva,
alkony szürke hűse lúdbőrözi karom –
mélységek őre a hullámok varázsa.


Titkos tangó

Egy kis parázs, mi lángra kap hamar,
nagy tűzre gyúl, perzselő hévvel ég,
test lágy a karban, láb kúszó inda,
egymásba dőlő, ős, vad szenvedély.

*

Tisztásnak szélén két ifjú fácska
nyúlik fel égre pajkos törtetőn,
gyermekzsivajt hall, mint éljeneznek,
ha labda köztük röppen át mezőn.

Tavaszi zápor, virág a hajdísz,
suta még ág ha szél táncba löké,
levél-érintés, ezer simítás,
egymás felé kapaszkodó gyökér.

Nyári napot már együtt takarják,
zöld-felhő lombjuk is egymáshoz bújt,
lágy suhogásban, árnyuk hűsében
félénk legénycsók egy lányszívet gyújt.

Évgyűrűk őrzik ragaszkodásuk,
románcuk kelti az örök szavát,
lassú a tangó összefonódva,
aszálytól sújtva s a tél zord haván.

Ősz vörösében pompázik egyik,
párja sötétben, a délceg, sudár,
falu-nép csodálja legszebb táncuk,
levelek szállnak, mint szabad madár.

Botján egy néni, lehet már száz is,
lelke még ifjú, bár ráncos a kéz,
legény emléke csillan szemében,
fákra szelíden egy szende lány néz.

Felhő megdörren, irigy ég átka
s örvénye törtet, korbácsa tépked.
Fa menti párját, gyökérrel tartva –
vakító nyíl tör derékba végleg.

Egy kis parázs, mi lángra kap hamar,
nagy tűzre gyúl, és gyilkos hővel ég,
ág fogja ágat, gyökér fonódva,
s hamvukba porlad titkos szenvedély.


Otthon

Kérdezi tőlem a nyár zivatarja, a lányos, a langyos
békehozó, hogy vágyom-e máshova szerte e Földön,
s szállok a felhőn szem horizontján túlra – a hangos
gépem az éj tenyerébe bebújt. Most másfele töltöm
napjait évnek, s ritka, ha járom városom útját.
Otthon a hely már mind, ami porral lepte cipőmet.

Lába ha áll vándornak az úton, a két szeme búját
fedni nehéz, s míg fordul a szél, csak dől az időnek.
Nézi a szűk sors béna faágán mind, aki bírja
élte kötődő hangulatát, s hogy hullik a mából –
otthona kis szoba, otthona városa, otthona sírja,
kőfala, vára, s a tárgyai védik a lét magasától.

Vándor, amint csiga, házát hordja, s az észbeli kincs, mi
óvja az útján. Tájra a lábnyoma rásimul este,
gyenge virágát védi az éneke. Szárnya ha inti,
égi madár a barátja – s az otthona körbelebegte.