Hélium

klór vagy tán argon csak nüánsz
a Nap kellemes
ám jódnak ha xenont kívánsz
na az már nemes


Négy év Csehov

nyír kérge rikít
                                                   és vedlik a tó
gémeskút ásít
                                                   szomjan vesz a ló
hull napok hossza
                                                   s a halra a só
egyujjas élet
                                                   száz verszta a hó

lányuk egy kurszki
                                                   úrfihoz szökött
föld szakad kvarc forr
                                                   a vetés fölött
áll napok hossza
                                                   és sóban a hal
kurszki gyors sikolt
                                                   nem jött nem akar

tükör a szántón
                                                   a vetés oda
ásít a gémes
                                                   a szomjak lova
hálátlan kurszki
                                                   sebes szív falaz
ha ma sül kenyér
                                                   mit vetne tavasz

nyír kérge rikít
                                                   és vedlik a ló
a kurszki személy
                                                   már senki se jó
szélvörös ég tép
                                                   a vetés oda
s a tél ujjatlan
                                                   száz éj kaloda


Szavannák fia

Kit baobab fa szült egy év utolsó napján,
kit átkarolt a csend a mangrovék között,
kit pelikánok szárnya simított meg arcán,
megigéztek maszkok, s titkuk belém szökött.

Sok gyermek szeme tisztán felragyogó ékszer,
sorsok, száz bogáncstű, a húsomba döfött,
a szavannák porában emberi e kényszer,
szövőmadár lennék, van fám, és öntözött.

Pár akácia tüske bordák közt a fűszer,
vérképem faux lion – egy bé sem öltözött –
s mert örök, jön a kérdés: a ‘voulez-vous danser’,
fekete gazellám, a szívem költözött.


Dalai dalai

I.

Hegyek nyakán az este hűs parázsa,
s Tibet felől a szél a völgybe ér,
a mandalákat óvja lenge lába,
s amit sodor, ma mind a völgybe fér.

Az éj ködébe kötve száz imája,
kelet felől vörösre kél a fény,
Nepálra hull a hajnal unt varázsa,
s Tibet felől a vér a völgybe ér.


Seregély

testem belelassul az októberbe,
de e szív üde, van hát szívügye még,
elmémröl a foszló pernye pereg le,
míg fákon a morc ősz színtüze ég.

ma nem kerek írni világ-nyavajáról –
s kit éltet e tompa, e bús heveder,
a káosz itatta talán poharából,
vagy ívta az őt, s lett gőz-siheder.

s te félrelököd tán mind, amit írok,
ki egyre utálni, ki fájni akarsz,
humorban, az észben, a szívben bízok,
ne kösd rám fékedet, úgy se zavarsz.

ha látom a kéket, látom a szépet,
s a gondolat árja csapat seregély –
mesélj hercegnőm, ennyi az élet,
te várj még ránk, vár még sereg éj.


talpam langy tető
gerincén hűs csillag kél –
kövem est taván


A Napra lehet

2017. aug. 21.

I.

kétségtelen,
az égen
renoválnak valamit.
úgy nézem,
hátulról
lángvágóval
egy szurokfekete korongot
hasítanak ki éppen belőle.
érdekes,
ennyire figyelmetlen lennék?
azt hittem,
mindenhol kék.
de most
tisztán látom,
hogy ott bizony fekete.
hmmm…
biztos elöregedett,
vagy gyári hibás volt,
vagy Gagarin vasgolyója
verte le a vakolatot…
mi?
hogy népfogyatkozás?
arról tudtam, szívem.
jaaa, hogy napfogyatkozás!
ejnye,
hát tényleg,
a Nap meg hova lett?

II.

mélyfekete kút
kékbe sziporkázó pereme

meredten nézem
a torkomban dobog
úgy vártam ezt a percet
mint egy kisdiák
lágy félhomály
a karom megborzong
feltűnik egy csillag
áhítat
elhagytak a szavak
a teljesség röpke pillanatai
de szép

mindkettő

na
azért néha pisloghatsz, kedves
nagyfiú vagyok
kibírom azt a
fél másodpercnyi hiányodat


Középakarat

Anyám szemében élt az élet,
pedig testét halta a halál,
gyűrött volt kezén a szeretet –
tótükör fodrain rám talál.

Ha egy nap halálomról írnék,
feledjétek, ne olvassátok –
mát markol, bogáncs minden emlék –
a tavasz bennem örök átok.

Távol, ha megreccsen egy faág
október tej-rozsda hajnalán,
s pírt tépnek égre vén vadlibák –
ennyiből hidd, itt voltam… talán.


Még inkább

Hány ezer év, míg New York elsüllyed,
s ha átaludnám, majd ki ébreszt fel –
vanília égbolt, Hamlet nézi –
álomsatuból, mondd, ki ereszt el?

Atlantisz jegébe fagyott istent
felzavarta sok ostoba kakas,
morcosan nyújtózik, krákog, kiköp,
országra vizel – felhőnyi magas.
Unottan új búvóhelyet keres –
tán egy hegytetőn haverja lakát –
megvetőn néz le kis vírusokra,
csak megy, már nem zavartatja magát.

Tanulna bár lábujjhegyen járni
sok teremtés-korona s -romboló! –
megy csak dél felé Atlantisz isten,
víz emelkedik, combját csapkodó.
Köd hátán egy öreg város lebeg –
kövek, mint sajt kockák, erő-lego –
turisták bársony mosolya őrzi:
“vas nélkül ez volt ám kemény meló!”

Kérdeztük, hogyan, mi volt az ára,
mit őriz mosoly, s gyomlál a láma,
kit várt a kő, és vajon ki vára –
spanyol, kaphatsz a fejedhez máma!
A múlt kútjában már nevük sincsen –
sem fájdalmukra megkésett vigasz –
kik megszállottan odakarmolták,
írni bár nem, de tudták mi igaz.

Atlantisz isten zöld teraszon ül,
kokalevelet rág, nyugalma kincs.
Ex-hegycsúcs szigetek körös-körül –
istennyaraló “Machu Picchu Beach”.


Parton

Sóhajom halandók egy-varázsigéje,
gondom elcsendesül, nyugalmam ott terem,
Láthatatlan kezek tompa arcmasszázsa:
almabor pezseg, és megcsap, mint jégverem.

Nyári est áll mögém, hűse mozzanatlan –
félszáraz, lopódzva reám dőlő márvány –
s a tücskök vastapsa dekódolhatatlan
titkokat sejtető fekete szivárvány.

Jól nevelt verseim, múlt-gondolatkutyák,
mind tartja a fejét: vakarj vagy simogass!
Art Deco poszterek fölénnyel kacagnak:
Későn születtél tán? Máskor ne halogasd!

Elveszett napok közt süket már a kérdés,
a tükör itt-felén jobb-e, vagy odaát –
csupán a nagylelkű énem tologatja
mindegyre életem felezővonalát.

Villódzó templomban semmi oltára áll –
így hatsz a világra – két szemed térdepel.
Egy-klikk markopóló, terülj-terülj Kína –
róka vagy holló vagy, és melyik énekel?

Jövőm egy hosszú tó, kék-hideg, s idegen,
partján ülök flegmán, lóbálom a lábam.
Múltam egy gyűrött lap, nosztalgia langya
rajta a nyugvó Nap s melengeti hátam.

Jelen, kopott kavics, nyomja a fenekem –
nehezemre esik odébb ülni talán –
s a lapot hasztalan simítom – érdemes?
Kutassam értelmét félszáz év távlatán?

Felállok majd egy nap, s ülepem vakarom,
hajítom kavicsom, messze száll kacsázva,
alkony szürke hűse lúdbőrözi karom –
mélységek őre a hullámok varázsa.


Titkos tangó

Egy kis parázs, mi lángra kap hamar,
nagy tűzre gyúl, perzselő hévvel ég,
test lágy a karban, láb kúszó inda,
egymásba dőlő, ős, vad szenvedély.

*

Tisztásnak szélén két ifjú fácska
nyúlik fel égre pajkos törtetőn,
gyermekzsivajt hall, mint éljeneznek,
ha labda köztük röppen át mezőn.

Tavaszi zápor, virág a hajdísz,
suta még ág ha szél táncba löké,
levél-érintés, ezer simítás,
egymás felé kapaszkodó gyökér.

Nyári napot már együtt takarják,
zöld-felhő lombjuk is egymáshoz bújt,
lágy suhogásban, árnyuk hűsében
félénk legénycsók egy lányszívet gyújt.

Évgyűrűk őrzik ragaszkodásuk,
románcuk kelti az örök szavát,
lassú a tangó összefonódva,
aszálytól sújtva s a tél zord haván.

Ősz vörösében pompázik egyik,
párja sötétben, a délceg, sudár,
falu-nép csodálja legszebb táncuk,
levelek szállnak, mint szabad madár.

Botján egy néni, lehet már száz is,
lelke még ifjú, bár ráncos a kéz,
legény emléke csillan szemében,
fákra szelíden egy szende lány néz.

Felhő megdörren, irigy ég átka
s örvénye törtet, korbácsa tépked.
Fa menti párját, gyökérrel tartva –
vakító nyíl tör derékba végleg.

Egy kis parázs, mi lángra kap hamar,
nagy tűzre gyúl, és gyilkos hővel ég,
ág fogja ágat, gyökér fonódva,
s hamvukba porlad titkos szenvedély.


Otthon

Kérdezi tőlem a nyár zivatarja, a lányos, a langyos
békehozó, hogy vágyom-e máshova szerte e Földön –
szállni a felhőn szem horizontján túlra, ha hangos
gépem az éj tenyerébe bebújt. Míg másfele töltöm
napjait évnek, s ritka, ha járom városom útját,
otthon a hely már mind, ami porral lepte cipőmet.
Lába ha áll vándornak az úton, a két szeme búját
fedni nehéz, s míg fordul a szél, csak dől az időnek.
Nézi a szűk sors béna faágán mind, aki bírja
élte kötődő hangulatát, míg hullik a mából:
otthona kis szoba, otthona városa, otthona sírja,
kőfala, vára, s a tárgyai védik a lét magasától.
Vándor, amint csiga, házát hordja, s az észbeli kincs, mi
óvja az útján. Tájra a lábnyoma rásimul este,
gyenge virágát védi az éneke. Szárnya ha inti,
égi madár a barátja – s az otthona körbelebegte.


Itt lakunk

Szántóföld árkai sziklákat teremnek,
Dinnye-nagy kövek, mik földmélyben hevertek,
Holdfény ébreszt egyet, leveti barázdát,
Határra kigördül, s öleli családját.

Erdőn fák karjukat feltartják meztelen,
Várják zöld pattanást, bőrön míg megjelen`,
Egy évszak három nap, oly bolond az idő,
Április havában havazni nem illő!

Tengernek partját több kőküklopsz vigyázza,
Hullám-gyermekeket pajkosan lerázva,
Forgatják fejüket, jó messze ellátnak,
Fehér bőgatyában fotó-modellt állnak.

Őszelőn szerte két tájköltő vetekszik,
Rézarany színkovács, szikrát csap fel egyik,
Szivárvány-roncstelep-turkáló a másik,
Színpompát varázsol egész lombhullásig.

Fából van árboccal májusnak virága,
Itt lett sport labdával dobni karikába,
Könyves Kálmán nevét Salem még álmodja,
Tavakon takaró a tőzeg-áfonya.

Sam Adams hírnevét dicséri kocsmáros,
Teáját tengerben áztatja főváros,
Tél haván messze csússz, bálnáknak integetsz,
Biztosan tudod már: ez itt Massachusetts.