napfény vág utat –
mélyebb, letisztultabb lett
az őszi erdő
Címke: természet
Mátrix
múló nyarak fénye ül az őszi útra –
levél, hol elpihen, sosem ébred újra.
hálózatok rendje titkaimra érez,
nem érthetlek téged, remélem, te értesz.
időcsaló vágyak: számok húsom, vérem –
a Gép már megébredt, ő álmodik vélem.
más se voltam én már: hűvös őszi este,
levelek a földön, sok kéj kinnhalt teste,
hol lélek egy sem táncolt nyelv-dizőz toron,
csak ujjak meleg nyoma rozsdás húrokon.
Kutyád
veszett kutyád vagyok, nagy ég,
szukák tagadt porontya,
azúr pofádra sörhab ég,
s szakáll a nyál, a rojtja.
egy ölni messzeség a Hold,
s lidércnyomás a nincsen,
a holt kutakba visszafolyt
szikes por íze kincsem.
veszett kutyád vagyok, Nagyúr.
a puszta tarja börtön –
a véd-neved mi rég fakúl
e rám rohadt nyakörvön.
itéletét, veszett ebek,
idő a csontba rágja –
nyakuk leszegte hűtlenek
koszos kötélre várva.
俳句
őszi levélre
fényképezni jobban vársz
mint gereblyézni
A grønlandi nő
a grønlandi nő
szeme éles,
mandulabor-szenvedélyes,
nyarak jegén szárnyal álma,
telek élét
szánja bánja.
a grønlandi nő
lelke láva,
hőforrástól meleg lába
mélyre süpped el a havon –
eszki-mó-ka
nem tagadom.
a grønlandi nő
keze érdes,
foga cápa, zsebe prémes,
ápolt haja ébensötét,
nagykabátot
érez köréd.
a grønlandi nő
füle kényes –
sarki fényben tüneményes
fjordba csillan plazma-kéve,
nap-szél-vihar
hangja: béke.
a grønlandi nő
keble édes,
apró ajka menten éhes,
virág lepi benső felét,
várja a Nap
első jelét.
s ha fény tüzében
kørbepislant,
napkeletre zøldell Island,
asztalt terít, s aztán kivár –
hátha eljő
a dán király.
Robert Frost – Erdőszélen mélázva egy havas estén
Kié e hely, tudom talán,
de háza messze innen áll –
ki látna itt – lesem, hogyan
merül ligetje hó alá.
Bizony csodálja kis lovam,
hogy áll, de farm közel se van.
A fák s a tó mi közrevesz,
midőn az éj fölénk rohan.
Parány harang nyakán, s jelez:
ha tévedés-e mégis ez?
Egyéb nesz itt alig vagyon,
csak enyhe szél pihét legyez.
Be szép sötét e mély pagony –
de köt szavam, köt oly nagyon,
mi messze még, hogy alhatom,
mi messze még, hogy alhatom.
Robert Frost – Stopping by Woods on a Snowy Evening
William Shakespeare – 98. szonett
első értelmezésben
Hiányodat hogy ontja április,
ha cifra-tarka díszeket kötött –
ma ifju szívre keltne bárkit is,
de véle már Szaturnusz elszökött.
Hiába hív – vidám, s nem is dala,
madárkafütty se szín a lelkemen,
mit ér a flóra édes illata,
gyümölcsüket sosem szemezhetem.
Ma nincs dicsem, mi nem feléd vezet,
virágszirom cinóberére sem,
akármiben, mi kedves élvezet,
hasonlatod, te mintakép, lelem.
Te távol, és a tél lep el belül,
e délibáb ha vén ölembe ül.
az angol rímeket követve egy modernebb értelmezésben
Ez április hiú vörös hering.
Te messze, ő meg áltat emberin,
szavára szving felel, s a képe smink –
ma lám Szaturn is édi nektarin.
De funky-jazz ugyan mi végre kell,
a tőke gyér, kacsán nem ér’ aszú,
csicsás dizőz ez önjelölt modell,
üres kosár, ha fában ott a szú.
Elém hazudna még ezernyi bájt
negédesen, de maximum besóz,
hamis diéta mind, mi ínybe vájt,
az egy valódi íz Te vagy, glükóz.
Tavasznyi tél – hiányod ily fekély,
Te gondolat-cirógatott tökély.
William Shakespeare – Sonnet XCVIII
Kihordanám
X. szonett
belé dobogva vére ritmusát
esik folyó a rónaságon át,
s rügyekbe ringja optimizmusát –
az ember egyre vár, s teremt csodát.
való terén a hit hitelbe kér,
s ti hányan adtok elmezárva még?
ha függni jó, a józan ész henyél…
de nincs, minek magam beugranék?
csalóm a délibáb, örök kaján,
s hiszem… miként a nyári est-parázst –
ha csillag ő? parány bogár talán? –
a szív-ragadta kurtizánvarázst,
az áprilisba hullt tavasz havát,
az ész vezette emberek hadát.
2020. április 13-22.
Kihordanám
VI. szonett
a vírusölte kort, a félt halált
ne űzd, ne várd – talán becsülni kell.
a pókerarc mögött öreg csalárd,
ki tartozik, s ki tudja mennyivel.
az optimista Föld hamar felejt,
pörögve, szállva változatlanul,
s a kincseket, mit almahéja rejt
előteremti számolatlanul.
de tarthat ily harácsoló világ?
mi adna úgy, hogy adna végtelen?
maradt nyomor, hiába látsz lilát,
mit adhat az, ki gyenge, védtelen?
keresd, mit úri dőzsölés vetett,
az álmokat lyukas tetők felett.
2020. április 13-22.
Mihail Eminescu – A csillaghoz
mi távol ő, ki égre lép,
s szemembe hull a fénye,
világba küldte csepp jelét
ezernyi árva éve.
ki tudja, dúl-e benne tűz,
a messzi múlt varázsa,
kihunyt-e rég, s csak űrje űz
a hidrogénparázsba?
s ha éji délibáb a tánc,
az ég örök bilincse,
fakult idő, mi rajta lánc,
a titka: vanja, nincse.
szerelmek égnek így talán
tekintetért epedve,
a szívek est sötét falán
felizzva, majd feledve.
Mihail Eminescu – La steaua
Sózott utakon
vashíd remeg és
talpfák ugaron,
ónos csepegés,
Hold kél, s ugatom
sózott utakon
fagy volt lepedőnk,
hozzád utazom,
érints legelőbb
tél dúl ideát,
gésák nyaka hó,
lankán rideg ág,
tűz légy s takaró
vágyam fele-vágy,
szívem kovakő,
bölcsőnk betegágy,
fátylad csodanő
egy lesz gyökerünk,
két kert meseszép,
kék tót ölelünk,
titkod belelép
késő születés,
meddő szerelem:
képzelt üde méz,
gondod ne-velem
szőkén hezitálsz,
s holnap letagadsz,
vino veritas,
küldj hát, ne marassz
küldj el, s utazom,
lyukból a cipőm,
sózott utakon
járt el vad időm
Sárga
sánta ősz alva jár,
ködbe kötve csend határ
sárga kert várta már,
véle költöző madár
sárba lép, meg-meg áll,
fél falatnyi szóra vár
spárga csüng, ágba fáj,
átok ül cseresznyefán
télelő, kert-halál,
sárga gyász-a szánja tán