Esszencia

hirdesd, hogy olcsó – megengedheted
hirdesd, hogy drága – s te megteheted
hirdesd, hogy ingyen – a termék te vagy
hirdesd, nem adjuk – kispajtás, le vagy
hirdesd, hogy szűz még – és elveheted
hirdesd, hogy rég nem – hát elmegy veled
hirdesd, hogy jobb vagy – ma mind jöjjön el
hirdesd, más rosszabb – s a visszhang felel

                              olcsó a jó szó
                              drága a vér
                              ingyen, ‘mit írok
                              hát adjam babér?
                              szűz még reményem
                              de rég nem kegyel
                              jobb vagy te nálam
                              s Ő úgysem felel


Trance-lét

give me a kiss, one you'll never miss, my eye-appetizer
give me a hug, I'm not givin' up, don't tell me 'be wiser'
young, silly wind, don't blow her away now, I'd never find her
send me a glance that gives me a chance, and I'll be the fighter

addsza a csókot, s röppen a bókod, szem-süteményem
ölbe ha kapnál, mennybe ragadnál, kis tünemény, el
szél, ne lapozd el a könyvem s arcot az őszi regényben
harcolok én, ha szemed tüze kér, de ne játssz a reménnyel


A szén dala

vas köve olvad
szítja a szén
lusta a holnap
keltegetém

fojt a monoxid
kénje facsar
bár a szemed szid
vágyam akar

csordul kő leve
illan a szén
testem forr bele
lenne enyém

páfrány temető
sírta szenet
lábam remegő
hátha szeret

álma a gyémánt
titkon eped
vágyom a sétányt
járni veled

vas fia csákány
roppan a szén
végzet e márvány
szíve helyén

hegy hasa mordul
húzza a mén
fortuna fordul
arca felém

vágány repíti
kattog a sín
párnám hevíti
átok e kín

elfogy a vas már
s elég a szén
szíve kacsint rám
felégek én

lenn a kohóban
érc se kemény
májusi hóban
fagy le remény


Holnap

Mint az eső a ködben,
mint templom nagyváros zajában,
tollpihe fehér tél havában,
az ember rá-rádöbben,
holnap-talányba mind' belevész.

Ki a mában szívvel él,
mint a költő, ki verssel ébred,
tavaszt idéz és rügyként éled,
a napja is többet ér,
ha csillagszemű, bohém zenész.

S ha a ködből majd táj kél,
ha hó olvad, s a csizma sáros,
templom körül ledől a város,
pihébe kap a lágy szél,
csak szállj véle, szállj, nem lesz nehéz.


A rózsakertész dala

I. A türelem arcképcsarnoka

Szerzetes magas hegy ormán,
mandalát homokkal formál,
vágy nem sebzi, élte béke,
hittel lebben létből létbe:

Szikla rése, mély rejtélye,
csobbanó fehér örvénye,
szalad a víz, hasad a kő,
nem-törődve fut az idő.

Nagy dugó hatsávos úton,
tülköljön vagy dúljon-fúljon?
Mérge enyhül: kis rigót lát,
ősz hidegén, ázott tollát.

Egy zsák élet – kenyér-remény.
Ma vagy holnap? Válassz, szegény!
Életük szűkebb egy lyukkal,
kalász nő szem-sóhajukkal.

Fegyvervihar zeng mióta,
párját várja, nincs hír róla,
gyűrött fénykép, karja ölbe`,
kívülről szárad csak könnye.

Pokol suttog, bomba ketyeg,
verejték-homályban szemed.
Pirosat vágd! – sürget a félsz –
fontold meg tán, úgy tovább élsz.

Tizenéves élted sarja,
kérj akármit: nem akarja,
szókard szikrák – lassíts, felnőtt,
csöndnek dőlve, hallgasd meg őt!

II.

Bika, mi törtet, feje betörhet.
vasmarok vágya, lázas vaságya,
nem lát belőle mást, mint a rozsdát.

Alfa szivárvány szép ívű ágán,
már nem is kéret, ülve eléred,
lágyan öledbe hull majd a rózsád.


Hová lett a tavasz

I.

Mennél – bilincs sem köt. Másért vagy teérted?
Hová lett a tavasz? – eltöprengsz, nem érted.

Tudás, mint zeneszó, zeneszó, mint élet,
könny írta fűzfaág tiszta érintésed.

Élet, mint pillanat, elröppen, szétszalad –
széltépett színdarab szakadva fennakad.

Ólomsúly mellényben földre hull, talpra áll,
körbenéz reménnyel, szárnyat bont, újra száll.

Út pora mosdatja, két szép szem támasza,
erében napsütés, mosolyban válasza.

Ne halld meg jég-szavát hollónak, itt a tél,
ne halj, ne alkudj még – a tavasz benned él!