kortárs vers blog - Mező Kornél

Kihordanám

II. szonett

ezer rekeszbe gyűrve fél-szavát
nyomult a ködhatár a Tó fölé,
a kétkedésbe félt szavak raját
belezte toll, s maradt a hang-filé.

vizet karolva ült a gát, köpött.
a kék a mélyben egyre hallgatott.
akadt vagány, ki páraként szökött,
akadt ki sírt, s a földbe ballagott.

ma már az ember oly veremben él,
barát gyakorta kedves ellenünk,
trisólepett az izzadó tenyér,
s kezet szorít a nyers erő velünk.

de szűzi mag, talajbol épp kinőtt,
lerázza mind a földi hajcihőt.

2020. április 13-22.

vers / versciklus

I. szonett

kihordanám a gyorsuló időt,
nyakamba kötve leng pilótasál –
ledönti körrekordjait, kilőtt,
az óra cézium-babért kaszál.

a kozmosz éle új ugarba vág,
a tágulás alig követhető.
sötét magánya egyke kis faág,
a béka-létra nem növelhető.

a régimódi agy ma mit sem ér,
a médiába fúlt, ha volt esély,
s az éjfelünkbe zökkenő szekér –
a Gép – teremt. a műve fél-tökély.

a szürkeség fejünkben ím a gát,
ezer rekeszbe gyűrve fél-szavát.

2020. április 13-22.

vers

mi veszta-vágy a völgy ölébe halt,
szelíd dalába zárta zsenge múzsa –
de kéje szítva tűzbe vitte húsa,
akár temetve élve égne dalt.

egy éjen át az ajka éhe nyalt,
s a hajnal-égre izzva gyúlt a rúzsa –
a Hold s a Nap között lebegve túsza,
a tollad is pirult, te lépre csalt.

ma négy-levélre hajt, s a langya bánt –
a sétatér kövén a fényben ázik,
de reszket olykor ősz-levél gyanánt.

szakajt, mit elveszejt – mezőn a másik –
az ékkövekbe tört a múzsa-láng,
s örökje hűl a hamvadó parázsig.

Endre barátom eredeti ötlete nyomán

vers / versciklus

Nagyot szusszan dombtetőn a görög –
ma az átok-ülte táj is kegyes –
midőn a szikla völgy felé görög,
s ő a zsákjában borotvát keres.

Halandók csupán kövemről tudnak,
ám szőrborostyán sem kitüntetés –
én csak gürcöltem míg ők aludtak,
kérem, ez halmazati büntetés!

Loptam értük mindig-ifjúságot,
s most örök bűnhődésem én vagyok.
Szívütéseiben hiúságot
bolond, aki őriz – óvtak nagyok.

Karomból szerelmünk mélybe szaladt,
s kakukk-omlett lettem Főnix alatt.