megmondta apám, hogy
kihalunk fiam,
hiszed, nem, akárhogy,
görnyed a higany.
kitömve lesz magyar
múzeum falán –
humora bár fanyar,
megmondta apám.
vitathatjuk ezt, hogy
volt-e igaza,
késő már, mivelhogy
kihalt ő maga.
s amit élt, se tárlat
múzeum falán,
cserélik a zárat –
megmondtad, apám.
II.
ott voltam,
mikor az ember olvasni felejtett.
tányért fotózott, álhírt evett,
barátot gyűlölt.
ott voltam,
mikor már minden sakkprogram remit játszott –
szeppenten ültünk a homokozóban,
s néztük a nagyfiút a mi labdánkkal dekázni.
ott voltam,
mikor kidobolták.
ott voltam,
mikor az utolsó verset még ember írta –
könnyek s kacajok mély kútja lett a pont,
ős-zsugorként szippantott magába a félelem.
ott voltam,
mikor fénysebes agyak kapták derékba a nyelvet.
öngerjesztett neuron-hálózatokra vetve száradt –
ránk kiöltve.
napnyugta után már nem értettük.
valaki talán felébreszt,
mielőtt mindent benő a csipkerózsa.
de vigyázz!
csak, ha csókolsz tudod meg,
ki vagyok én.
