mustrálgatom kopott családfa táblámat:
pökhendi királynők után mért futok?
szárnyas lovaim bár L de L szállnának,
bástyákra fel én is csak gyalog jutok.
sorstársam királyát óvja pillantásom,
sakkban van a mester, és kissé korán,
leketyegő percek árnya az álláson,
kibicek szerint már esélye sovány.
szimultánt játszik egy árnyalak mivélünk,
bólogat és ellép, új partnert talál,
pepita világban fürkésszük, mi végünk,
s ránk se nézve ad majd mattot a halál.
I.
Én vagyok Spartacus!
kiáltottam büszkén, teli torokból
csak az volt a bökkenő
hogy addigra már heten-nyolcan
kiáltották ugyanezt előttem
Én vagyok Spartacus!
harsogtam újra –
két másik hang vágott közbe
a mellettem álló srác
ki alig lehetett 20
cinkos mosollyal szeme sarkában utánzott
hirtelen nem tudtam
tiszteletlenségnek vegyem, szégyelljem magam
vagy engedjem
hogy a büszkeség hétölnyi hulláma
elsöpörjön minden más érzést
ritka látvány lehettünk
a new yorki ősz korai alkonyában
a 5th avenue-n
felhőkarcoló mögött tűnt el a nap utolsó fénye
s a tenger szele hűvösnek hatott
felemelt karomon
fekete alkarok erdeje
mind egy-egy fekete ökölben érintve
az ég alját
s lassan-lassan átszínezve azt
a magunk képére
a büszkeség hétölnyi hulláma
rendőrlovakat nem söpör el
sem a könnygázt
sem a fájdalmat
de azért is
Én vagyok Spartacus!
