a test a liftbe szállt, a falra dőlt
a ferde fémdoboz s a két pacák.
e dossziéba múlt, kiírta őt
a tollvonás-halál, a kék pacák
papírlapon maradtak ő s a lét
farolt a Żuk, ma terhe földi láng –
utószor írta égre föl jelét
a porba tört ezernyi csontszilánk.
a fordulóban állt a lelke még,
a kőhideg s a csend kötött belé,
porát a szél feledte szerte rég,
a liftre várt csak egyre – fölfelé.
II.
… és fent
szivembe gyújt ma pislogást
egy égi nagykövet –
ki szórt hajába csillogást
s szemébe ékkövet
te adsz – miként az enyhe szél
az ing alá jövet
dadog, remeg, de nem beszél –
a nyelv alá követ
az öltözetke bűvölet
a selyme sejtszövet
kezem simítja bőrödet
s az összes öblödet
csak öntsd ma rám a vágyaid
a Vénusz-üdvöket
a csillag ott, s te, lánya itt
öleljen át öled
I.
lent
ki tett szememre hályogot
gumimba rajzszöget
a várfalamba vályogot
s a földbe hősöket
ki tett utakra balkanyart
az égre pöttyöket
ki tett anyába hímcsavart
csigára látcsövet
ki tesz kakasra harsonát
ha altatót lövet
ki kérte itt a tarhonyát –
a krumplim is köret
ki rázta földre kókuszom
s kiköpte főztömet
ki sírt a satnya bónuszon
s aranyfogat tömet
kezekbe kente piszmogást
gyüszükbe tűt döfet
kutyákba gyűrte vinnyogást
s kiadja szűröket
kitől a púp a vállakon
s a liszt között törek –
kidőlt a show-d, de vállalom
jöhet, ki rájöhet
talán nem átlagemberé
ha szó fejet töret
a szikra-láz se hengeré
sürít furat-löket
s hiába lopta percedet
e gúzs-nyakon kötet
s vakargatá a fejsebed
a szürke agyszövet
eszekbe szülni könyveket
nem egy kis ütközet
kicsal parányi könnyeket –
s marad bagolyköpet
előttem állt, e mondat oly banális,
omolt a zsemle-vállra szőke vízesés –
s ma Trevi kútba fúl a csobbanás is,
ezernyi macskakőre dér e számvetés.
a város éj, az útjait lejártam –
e görbe panteonba bűnt kopott cipőm –
sötétje lettem én, csak űr a zárban,
s a kulcs-a zárba-törve-vágy-világi nőm.
mi veszta-vágy a völgy ölébe halt,
szelíd dalába zárta zsenge múzsa –
de kéje szítva tűzbe vitte húsa,
akár temetve élve égne dalt.
egy éjen át az ajka éhe nyalt,
s a hajnal-égre izzva gyúlt a rúzsa –
a Hold s a Nap között lebegve túsza,
a tollad is pirult, te lépre csalt.
ma négy-levélre hajt, s a langya bánt –
a sétatér kövén a fényben ázik,
de reszket olykor ősz-levél gyanánt.
szakajt, mit elveszejt – mezőn a másik –
az ékkövekbe tört a múzsa-láng,
s örökje hűl a hamvadó parázsig.
Endre barátom eredeti ötlete nyomán
I.
Hegyek nyakán az este hűs parázsa,
s Tibet felől a szél a völgybe ér,
a mandalákat óvja lenge lába,
s amit sodor, ma mind a völgybe fér.
Az éj ködébe kötve száz imája,
kelet felől vörösre kél a fény,
Nepálra hull a hajnal unt varázsa,
s Tibet felől a vér a völgybe ér.
Mit ér, ha halhatatlanul
kabát a föld alatt lapul,
s szavad felett fakó a csend?
Sulinkban ős az órarend:
ha elcsitultak intrikák,
ha béle unt a kisdiák,
s a főgumó is érti már,
no, szebb igét dalol Pi-áR.
Mit ér, ha rendületlenül
kabát a rézsün elterül?
Kiment etetni dán kutyát,
Patyomkin ósdi ágyuját
seperte rá az őszi szél,
s a perbe’, lám, ma ő, ki fél:
ebének azt ne mondja, vakk –
de róla mit se mondanak.
Mit ér, ha gondolatlanul
kabátba gondolat vadul,
ha bánt, ha félelembe’ tart,
az arc elött emelve kart.
Hiába van megélhetés
belőle, én nem értem, és
a fontosabb-e, jó legyél,
vagy az, ma este jól egyél?
Mit ér a hetyke szembeszél,
kabát szakad, szemed beszél,
bevarrva szád, a lég fütyül,
s a farzsebekbe’ fésü ül.
A ló beléd rugott, s ezért
ne várd baráti jobb kezét,
lehetsz, ha mersz, kitáruló –
becéztek úgy, mi, áruló?
Mit ér, ha búslakodni lát
divattal áltatott kabát?
Szeress, mi szíveden kifér,
ne mondjam én neked, mit ér!
Ha Párizs ősze bészökött,
s szerelmesed felé lökött,
a mában éld a jó napod,
s ha halni kell – na jónapot!
Barátaim, ha volna még ma szó az ajkamon!
Az alkonyom se szürkeség, a rúzsa pesti vér,
parázsba fúj, s az őszelőbe márciust igér.
Szemembe súgja, él a vers, hogy itt az alkalom,
tiéd bolondos életem, tiéd, ha adhatom.
De szív, mi búj, csak elpirúl, s a bók elől kitér –
barátom, ó ha csókja sütne bár az ajkamon!
A láng hevét dalomban én ma el nem altatom!
Sziporka még a forgatag, zsarátnok esti tér,
a csillanó kutam legyél, ha szomjam inni kér.
A naplemente homlokát öledbe hajthatom –
barátaim, s a szép leány a szó az ajkamon!
kacsint a kengurú, ölembe bújt
az őszelő csitít el új l’amour-t
napóra kattogás az éjbe fúlt
zsebébe vág idő, s maradsz a múlt
be zöld e Föld, fehérje lesz fakó
sok éhezőt teremt a földlakó
ne írj haraggal, ütve sem perelj
ha vág az él, merőlegest emelj
de ez divat ma – mondta jó anyám
ha nem futotta új ruhára tán
el is siratta mára már a nyár
egy utcahossza szöszbe szállt a nyár
nem ölte módi szívemet sosem
nem ölt a lőszer, ölt a vodka sem
lehalkulóban összecseng a rím
s ma jól tudom, miért nem egy a prím
Halászmadár a szív, a mélybe lát.
Az arcod elpirult, s szemembe vágyta,
te angyalarcu, büszke jenki lányka,
az ifjuságreményt – regénye várt,
elálmodozni oly sok éjen át.
De gyűrü csillanás: való világa –
halászmadár, a köd szemedre szállt.
Ha szólna szám, ha dőlne mind a gát,
a fénytörésen az se korrigálna –
ma szén kövén törött Giardini álma,
s a tollba, szárnyba tépve hűse fájt –
halászmadár, ki hív a vízen át?
te édes alma vagy. tebenned én
kukac, ki fél, ma nem harapsz-e félbe.
boszorka mérge sem seper szemétbe?
heved se süt meg életem delén?
fagyod se öljön ám a zord telén!
s a permeted se rúg talán fenékbe.
te édes alma vagy – feléd-felén.
ha kérdi énem, ez miért enyém,
s mi lett az életünknek egy reménye:
karodban ébred ő, a kis legényke.
legyél a Nap, ragyogj az ő egén!
te édes álma vagy – s tebenned én.
Kalap, kabát, a sál s a tél
taván a jégre csússz velem!
Ha jó a fék, a lék se fél,
kalap, kabát, a sál s a tél –
a nyár ha messze, mit remél?
nem olvad el, nem ám jegem,
kalap, kabát, a sál s a tél
taván a jégre csússz velem!
