IV. szonett
repeszti fény a postaház falát,
szakadt tövébe pásztoróra hív,
viaszba fúlt sziréni-báj-dalát
siratja újra hős hajós, a szív.
elült a lámpafény, a téglazaj,
vasárnapot-lopók a vekkerek,
a park: kofák-zsibongta zöld paraj,
s a karcolók a csonka Bábelek.
hitem ne hidd, mosott a két kezem,
a templomom se gyárt e-föld-igát,
az otthon ott, hol épp ma vétkezem,
s hol istenek rebegnek új imát.
ha gyónni fáj, ha bűne ráhegedt,
kihordanám beteg szivek helyett.
2020. április 13-22.
III. szonett
lerázza mind a földi hajcihőt
a csorba test egy üstbe-főtt napon,
a vén kaszás arany balettcipőt
lecsókol, old ki véres ujjakon.
de jól figyelj, maholnap itt a hír,
miként akárki lelke menthető –
a búcsucédulád, no nem papír –
a fej zseléje diszkre menthető.
maradna lelked éppen az, mi volt,
de könnyedebb a nullatestüség,
a Fellegekbe szálla mind a folt,
s egy álmaként vigyáz a készülék.
szemünk, mi alva ily csudába lát –
repeszti fény a postaház falát.
2020, április 13-22.
II. szonett
ezer rekeszbe gyűrve fél-szavát
nyomult a ködhatár a Tó fölé,
a kétkedésbe félt szavak raját
belezte toll, s maradt a hang-filé.
vizet karolva ült a gát, köpött.
a kék a mélyben egyre hallgatott.
akadt vagány, ki páraként szökött,
akadt ki sírt, s a földbe ballagott.
ma már az ember oly veremben él,
barát gyakorta kedves ellenünk,
trisólepett az izzadó tenyér,
s kezet szorít a nyers erő velünk.
de szűzi mag, talajbol épp kinőtt,
lerázza mind a földi hajcihőt.
2020. április 13-22.
I. szonett
kihordanám a gyorsuló időt,
nyakamba kötve leng pilótasál –
ledönti körrekordjait, kilőtt,
az óra cézium-babért kaszál.
a kozmosz éle új ugarba vág,
a tágulás alig követhető.
sötét magánya egyke kis faág,
a béka-létra nem növelhető.
a régimódi agy ma mit sem ér,
a médiába fúlt, ha volt esély,
s az éjfelünkbe zökkenő szekér –
a Gép – teremt. a műve fél-tökély.
a szürkeség fejünkben ím a gát,
ezer rekeszbe gyűrve fél-szavát.
2020. április 13-22.
mi távol ő, ki égre lép,
s szemembe hull a fénye,
világba küldte csepp jelét
ezernyi árva éve.
ki tudja, dúl-e benne tűz,
a messzi múlt varázsa,
kihunyt-e rég, s csak űrje űz
a hidrogénparázsba?
s ha éji délibáb a tánc,
az ég örök bilincse,
fakult idő, mi rajta lánc,
a titka: vanja, nincse.
szerelmek égnek így talán
tekintetért epedve,
a szívek est sötét falán
felizzva, majd feledve.
Mihail Eminescu – La steaua
a test a liftbe szállt, a falra dőlt
a ferde fémdoboz s a két pacák.
e dossziéba múlt, kiírta őt
a tollvonás-halál, a kék pacák
papírlapon maradtak ő s a lét
farolt a Żuk, ma terhe földi láng –
utószor írta égre föl jelét
a porba tört ezernyi csontszilánk.
a fordulóban állt a lelke még,
a kőhideg s a csend kötött belé,
porát a szél feledte szerte rég,
a liftre várt csak egyre – fölfelé.
II.
… és fent
szivembe gyújt ma pislogást
egy égi nagykövet –
ki szórt hajába csillogást
s szemébe ékkövet
te adsz – miként az enyhe szél
az ing alá jövet
dadog, remeg, de nem beszél –
a nyelv alá követ
az öltözetke bűvölet
a selyme sejtszövet
kezem simítja bőrödet
s az összes öblödet
csak öntsd ma rám a vágyaid
a Vénusz-üdvöket
a csillag ott, s te, lánya itt
öleljen át öled
I.
lent
ki tett szememre hályogot
gumimba rajzszöget
a várfalamba vályogot
s a földbe hősöket
ki tett utakra balkanyart
az égre pöttyöket
ki tett anyába hímcsavart
csigára látcsövet
ki tesz kakasra harsonát
ha altatót lövet
ki kérte itt a tarhonyát –
a krumplim is köret
ki rázta földre kókuszom
s kiköpte főztömet
ki sírt a satnya bónuszon
s aranyfogat tömet
kezekbe kente piszmogást
gyüszükbe tűt döfet
kutyákba gyűrte vinnyogást
s kiadja szűröket
kitől a púp a vállakon
s a liszt között törek –
kidőlt a show-d, de vállalom
jöhet, ki rájöhet
talán nem átlagemberé
ha szó fejet töret
a szikra-láz se hengeré
sürít furat-löket
s hiába lopta percedet
e gúzs-nyakon kötet
s vakargatá a fejsebed
a szürke agyszövet
eszekbe szülni könyveket
nem egy kis ütközet
kicsal parányi könnyeket –
s marad bagolyköpet
előttem állt, e mondat oly banális,
omolt a zsemle-vállra szőke vízesés –
s ma Trevi kútba fúl a csobbanás is,
ezernyi macskakőre dér e számvetés.
a város éj, az útjait lejártam –
e görbe panteonba bűnt kopott cipőm –
sötétje lettem én, csak űr a zárban,
s a kulcs-a zárba-törve-vágy-világi nőm.
mi veszta-vágy a völgy ölébe halt,
szelíd dalába zárta zsenge múzsa –
de kéje szítva tűzbe vitte húsa,
akár temetve élve égne dalt.
egy éjen át az ajka éhe nyalt,
s a hajnal-égre izzva gyúlt a rúzsa –
a Hold s a Nap között lebegve túsza,
a tollad is pirult, te lépre csalt.
ma négy-levélre hajt, s a langya bánt –
a sétatér kövén a fényben ázik,
de reszket olykor ősz-levél gyanánt.
szakajt, mit elveszejt – mezőn a másik –
az ékkövekbe tört a múzsa-láng,
s örökje hűl a hamvadó parázsig.
Endre barátom eredeti ötlete nyomán
I.
Hegyek nyakán az este hűs parázsa,
s Tibet felől a szél a völgybe ér,
a mandalákat óvja lenge lába,
s amit sodor, ma mind a völgybe fér.
Az éj ködébe kötve száz imája,
kelet felől vörösre kél a fény,
Nepálra hull a hajnal unt varázsa,
s Tibet felől a vér a völgybe ér.
Mit ér, ha halhatatlanul
kabát a föld alatt lapul,
s szavad felett fakó a csend?
Sulinkban ős az órarend:
ha elcsitultak intrikák,
ha béle unt a kisdiák,
s a főgumó is érti már,
no, szebb igét dalol Pi-áR.
Mit ér, ha rendületlenül
kabát a rézsün elterül?
Kiment etetni dán kutyát,
Patyomkin ósdi ágyuját
seperte rá az őszi szél,
s a perbe’, lám, ma ő, ki fél:
ebének azt ne mondja, vakk –
de róla mit se mondanak.
Mit ér, ha gondolatlanul
kabátba gondolat vadul,
ha bánt, ha félelembe’ tart,
az arc elött emelve kart.
Hiába van megélhetés
belőle, én nem értem, és
a fontosabb-e, jó legyél,
vagy az, ma este jól egyél?
Mit ér a hetyke szembeszél,
kabát szakad, szemed beszél,
bevarrva szád, a lég fütyül,
s a farzsebekbe’ fésü ül.
A ló beléd rugott, s ezért
ne várd baráti jobb kezét,
lehetsz, ha mersz, kitáruló –
becéztek úgy, mi, áruló?
Mit ér, ha búslakodni lát
divattal áltatott kabát?
Szeress, mi szíveden kifér,
ne mondjam én neked, mit ér!
Ha Párizs ősze bészökött,
s szerelmesed felé lökött,
a mában éld a jó napod,
s ha halni kell – na jónapot!
