Séta

1+2+3+4+5+6+… = -1/12

Szótlanul baktat melletted.
Egy vadgesztenyét rúg eléd, s az koppan az úton pattogva –
titkos kódján jelez feléd.

Félszavakból érthetnéd őt, véledkorú vándor, földid.
Szívós, bár emelkedőknél mind többször dől rád, hogy fölvidd.
Néha már előreenged:
Legyél csak bátor nagyfiú!
Vezesd az úton – mit ő lát, te nem –
rád hagyja, nem hiú.

Keresztút jön, s jön gyakorta,
szemedbe néz:
Fej vagy írás?
Janus-pénz repül.
Mi jön most?
Csendes napok? Új kihívás?

Vajon hol jár amíg alszol –
sosem sikerült meglesned.
Veled marad? –
kíváncsi vagy, s mikor ébredsz, ül melletted.

Nélküle, mondd, mi lesz veled?
Meddig az Időtlen Örök?
Volt vagy Jön öröke hosszabb?
Fejed mért csak Jönön töröd?

Szemfényvesztés,
illúzió.
Ki mának él, tán az okos!
Logika hűvös rendszere roppan milliomod fokos fekete lyukak peremén.
Kút vibráló tündökképe csal jövőt eléd.
Délibáb,
tömegvonzás mozigépe.

Adj össze egész számokat mérhetetlen mennyiségben:
egy, két, há`, négy és így tovább…
ám összeset mindenképpen.
Az összeg, hinnéd, végtelen?
Ámítja, becsapja szemed.
A rafinált bűvész, csalfa mágus hátad mögött nevet:

Tucatja mínusz egyet ad –
éhségbe habzsolt lakoma.

Átlátsz már rajta?

Időtlen Örök a tegnap lábnyoma.

Vállon paskol sétatársad, s a gesztenyét odébb rúgja –
sörösdoboz pattan távol,
s zendül galaxisok húrja.


Parton

Sóhajom halandók egy-varázsigéje,
gondom elcsendesül, nyugalmam itt terem,
Láthatatlan kezek tompa arcmasszázsa:
almabor pezseg, és megcsap, mint jégverem.

Nyári est áll mögém, hűsen, mozzanatlan –
lopakodva dől rám e félszáraz márvány –
s a tücskök vastapsa dekódolhatatlan
titkokat sejtető fekete szivárvány.

Jól nevelt verseim, múlt-gondolatkutyák,
mind a fejét tartja: vakarj vagy simogass!
Art Deco poszterek fölénnyel kacagnak:
Későn születtél tán? Máskor ne halogasd!

Elveszett napok közt süket már a kérdés,
a tükör itt-felén jobb-e vagy odaát –
csupán a nagylelkű énem tologatja
mindegyre életem felezővonalát.

Villódzó templomban semmi oltára vár –
így hatsz a világra – két szemed térdepel.
Egy-klikk markopóló, terülj-terülj Kína –
róka vagy holló vagy, és melyik énekel?

Jövőm egy hosszú tó, kék-hideg s idegen,
flegmán partján ülve lóbálom a lábam.
Múltam egy gyűrött lap, mögöttem nyugvó Nap –
nosztalgia langya melengeti hátam.

Jelen, kopott kavics, nyomja a fenekem –
nehezemre esik odébb ülni talán –
s a lapot hasztalan simítom – érdemes?
Kutassam értelmét félszáz év távlatán?

Egy szép nap felállok, s ülepem vakarom,
hajítom kavicsom, messze száll kacsázva,
alkony szürke hűse lúdbőrözi karom –
mélységek őre a hullámok varázsa.


Az idő

II.

Az Idő olyan, mint parányi gyermekkéz:
kihajtós könyvre bukkan játszva, s csodálja
a varázst: absztrakt papír csíkok csodája
képét s értelmét nyeri, majd szemébe néz.

Néz, mint nyikorgó ablak a lomos szertár
falán, hol pocakos Valóság zugában
őrá vár – szuszogva megböki ujjával,
hümmög felette, komótosan körbejár.

S ha könyv csukódik parányi kézből esve,
színtelt, gyűrt lapok csodája, ne félj, benne
még mindig Te vagy, csupán a szem mi leste
többé már nem kétli – nemlétét feledve.


Az idő

I.

Az Idő olyan, mint hélium, mit a Nap
izzad keservesen – bennünk lágy töltelék,
megannyi léggömbként fölfelé lebegnénk.
Kakasszó pumpálja, éjjel aztán kilap… ,
s kopott, horpadt tartályban mind együtt feszül.
Új nap új magasba kipukkant ballonok
légje hajt – legyen bár fonnyadt, de atomok
Zeppelin sóhajából: dicsőség belül.

Tudjuk mi mind, léggömbök hajnala minő
feszült: bár ránt a kötél, mégis csak szállnak
magasba, s ott fent bukdácsolva, egymásnak
biztatva mondják: “Milyen jó ma az idő!”


Back to Top