gladiátorvér –
kétszín tógában állva
fent a taps mit ér
Címke: értékrend
俳句
halálnak könnyű
dolgokat gyűjtesz miért
szeretni nehéz
Endre ötlete nyomán
Voltok
csak párat mondok
a Papp Laci horgok
a jég-fedi fjordok
az árnyas lombok
a prérin a 'Fordok'
az egykori Ormok
a boltosi boltok
a kosztban a rostok
a lelkes torkok
a tisztább sportok
a föld-fele orrok
ki-nem-jön foltok
be-nem-néz gondok
a fix fixpontok
a nem fake posztok
az Emberi sorsok
a hátban a csontok
a házban a Lordok
előttünk nyomdok
oké, ha lefogtok –
de
tűnnek a dolgok…
Esszencia
hirdesd, hogy olcsó – megengedheted
hirdesd, hogy drága – s te megteheted
hirdesd, hogy ingyen – a termék te vagy
hirdesd, nem adjuk – kispajtás, le vagy
hirdesd, hogy szűz még – és elveheted
hirdesd, hogy rég nem – hát elmegy veled
hirdesd, hogy jobb vagy – ma mind jöjjön el
hirdesd, más rosszabb – s a visszhang felel
olcsó a jó szó
drága a vér
ingyen, ‘mit írok
hát adnám babér?
szűz még reményem
de rég nem kegyel
jobb vagy te nálam
s Ő úgysem felel
Nem szűnni
II.
Sz. mester lazán átlép két igeidőt,
a táblákra jelzőt hány, s kihagy névelőt.
Istenek nagy sége ha már így nekidőlt,
nyom-a sziklán, tán érted is – a rád esőt.
Hé, Hermész, legalább adjatok taligát! –
kiált felvilágba, ám csak csend válasza –
Főnökség elillant … s még húzom az igát?
A betyárját, bűnhődés-becsületkassza?
Soha ki nem mondott szavakat keresve
gyűrtem a dombtetőt – hittem-e, örökre
ölel a perc mind-egy kövem alá esve
vagy repesve betűkért menne ökölre?
Némán vergődsz, scriptor? Hol abban a vigasz?
Csuhád alatt kódex, körmödre ég viasz.
Hang nélkül ne írj – ám benn, ha hited igaz,
tudd, még az istenekkel is lehetsz pimasz!
Vissza a vadonba
I.
Négyzet vagy. Stabil mértani vázban rejlő
rendszer, forma, szabály, egyensúly és erő.
De mint világ fordul alant – szem nem látja –
élet löttyen benned – szögletesség átka.
Emlékcsöndbe kiált, s kérdőre von ma már,
csapódik faltól falig, míg nyugtot talál.
Hegyek ritmusába fakul a kék, s az út –
távoli fény zsebében ott lapul a múlt,
vad múlt hite – merengve pásztázza szemed:
ég válik ott heggyé? Hegy szüli az eget?
Mondják, ha elhiszed – szél legendát söpör –
vadon horizontját még járja az ős Kör.
Félisten, Egyenes fia, dimenziót
áttörve lépett a síkra, s érti a szót:
a szótlanság egyszerű igazát. Menne,
míg tér terül, mint apja végtelen, benne
az élet nem zökken, nem csapódik tétlen,
csak lágyan, mint olajfák csókja a szélben.
Alant világ fordul, s meglöttyen az élet,
messzi kék ereszti szem fókuszát szélnek,
pengő szisszenéssel feszül meg a vázad,
hetyke sarkaidat görbíti alázat –
ám formádba csorbul önnön erőd máris:
a Kör mély rejtélye irracionális.
Alkony borít tájat szürkülő veresbe,
fény száll le, s megpihen súlytalan kis teste.
Zsebéből a múltat szeretetté gyújtja,
beléd fészkelődik álmod alá bújva,
életvízbe olvad, ne csapódjon vadon –
éj csöndje a párnád, nesztelen a vadon.