Barackot hoztam –
mondd csak, hogy látnod öröm,
hisz párnádra hűlt reggeli csók
mint kutyakorcs a hamvas kövön –
húst vess elé, ne cipót.
Barackot hoztam –
üvegfalon át oly más:
az éhedt vágyak mi’ soványak,
a léptük csend, fókusztorz mozgás,
s vetnek nyúllopó árnyat.
Barackot hoztam –
zsebünkben álmok törtek,
az ég alján holnapból ma lett,
de árnyaink hol falhoz dőlnek:
lágy csokoládé-balett.
világolj körtészet
Felhő szüld tajtékod
habjából hajlékot
felgöngyölt szürkeség
tenzúrád büszke ég
mint bambusz felizzon
kőkorból Edizzon
ember te nem lettél
ha nem teremtettél
vörösbort kenyérrel
vasszögbe tenyérrel
érzésből elveket
fellázadt gyermeket
vesztünket javunkat
fél rőföt hazudhat
orrára falábú
kifoghat fabábu
Geppetto mesterén?
GPT mesketén
túllép a költészet
a képet DALL-E generálta
halálnak könnyű
dolgokat gyűjtesz miért
szeretni nehéz
Endre ötlete nyomán
mi végre űztök orgonák,
s miért az út örök hova,
tenyér a talp, az ész fonák,
a ballagó s a tétova.
hideg napot köhint a nyár.
a téren arcmobil-buták.
derékbakapta táncra vár a strandpapucs s büdös kukák.
hitet felejt a morze jel sorokba lőve taktusát,
kiáltanak, s nem érnek el titátiták
a jambus-Á-k.
szerelmet öl belém,
kihűt, kiráz a lelkiismeret.
leszel nekem mi él, mi fűt, a láz,
ha lelked istenek?
a nyúl ha hány se zöld talán –
a szív a szürke hamvadás.
lágy ujjnyomod pohár falán,
a fénytörése hanghatás.
talán egy évtized marad.
a bordalokba víz csöpög.
se trombitám, se kőfalak nem omlanak.
az út örök.
lehelni szeszt, ölenni nőt s a pénzt,
a pénzt, mi fejt, vagy irt,
kiszórni vékaszám időt,
s csak ütni szót, szeget, fakírt.
ki-vétke spájz meszelt falum,
stanicli, fél befőtt, kanál,
kifűz, betonba köt sarum,
radír a szél, s a gátra jár.
mi pöttyös arc a röntgenég,
karol tejút,
az úr bele,
bukott sisakja csókmesék,
mind múlt ma már,
kegyet bele!
mivé fakult az oltalom,
ki már a rózsaujj görög,
s mi szűz remény a holnapon?
hová, miért?
az út örök.
az út ahol lenéz a törpe fákra,
s a szél nyakakba súgja dögszagot,
egy élet ásta kút a szem határa –
a víz alant tagadja köd-fagyot.
a vágy időz, s merész, sziszegve éget
szerellemet s a combok illatát,
szemekre hull a szőke fürt – enyészet,
fotód tenyérbe gyűrve izzad át.
homályba vág pirost az est ekéje
hiány s remény a sárga buszra vár,
a nap rövid, megért a szó megérte,
az egy-maradt kalász, a puszta táj,
s ha lenne még szeretni egy napunk,
ne félj velem, magány s magány vagyunk.
VIII. szonett
szemed szinét s a cseppnyi harmatát
nem értem én. talány, miért igéz.
kezem becéz, bejárja hajlatát,
ha test a test, tudós a férfiész.
szemed kivár, a pilla rám fagyott,
a csésze fátyla, lipton-íze száll,
a tompa nyelvre ég, sebet hagyott,
a lég nyomása ferde őszre áll.
szemed ködébe nincs, ki már belát,
s belátna tán, sem ért a férfi nőt,
mehetsz ha kell, mehet ki merre lát,
de érte vagy, szeretni, óvni őt.
ha terhem is ma még a létcsatánk,
kihordanám, akár leányanyák.
2020. április 13-22.
V. szonett
kihordanám beteg szivek helyett
az oxigénlehelte testnedűt,
idős szülét, ki lélegeztetett,
s a rég letűnt, a duzzadó erűt.
kihordanék sok átölelte szót,
a száz remélve-várva ünnepet,
a tervezett-de-meg-nem-adta jót,
mikért a lelked egyre büntetett.
egy ember élte hány ezer kenyér,
s a búza benne hány patak vize,
egy eszme mennyi életet felél,
meszelt fejekre vár: ma még hisz-e?
s beszélgetésbe dobja, mit talált:
a vírusölte kort, a félt halált.
2020. április 13-22.
II. szonett
ezer rekeszbe gyűrve fél-szavát
nyomult a ködhatár a Tó fölé,
a kétkedésbe félt szavak raját
belezte toll, s maradt a hang-filé.
vizet karolva ült a gát, köpött.
a kék a mélyben egyre hallgatott.
akadt vagány, ki páraként szökött,
akadt ki sírt, s a földbe ballagott.
ma már az ember oly veremben él,
barát gyakorta kedves ellenünk,
trisólepett az izzadó tenyér,
s kezet szorít a nyers erő velünk.
de szűzi mag, talajbol épp kinőtt,
lerázza mind a földi hajcihőt.
2020. április 13-22.
műholdként kering egy emlék,
dűnékre, árkokra lát,
mustárföld itta föl nemrég
citromfád édes dalát.
öblödben hullámíz kelne,
karomban múlna a gond,
húsz-per-húsz, viccelt az elme –
s tisztábban lát-e ma, mondd.
érzések kétes magánya,
jobb-e, hogy rég láttalak,
túl sok, túl kevés talánya
titkod volt, titkod marad.
hűtőre tapadt egy évünk,
mágnes egy század falán,
porolj le minket, még élünk –
új élet ez már talán?
szélmoraj szenderül bennem,
izolált élet-siker,
szélvédőd őrzi holt tettem,
rózsád eltiport-iker.
maradsz egy szőke-fürt-emlék,
alle-glóriák, hitek,
Tarkovszkij-vízbe írt esték –
idd ki mind, lelkem fizet.
… mint az emberek a sót,
mint Tarkovszkij a vizet
ha akadt, kinek élj,
ha leéget az éj,
csak a gyertyaviasz
maradéka igaz
csoda csend ez a lét,
ki se hűlt helye még,
savanyú szerelem,
fele fáj, fele nem
buja márciusok,
ez az egy, az a sok,
hevük édes eper,
öl-e földre teper
de ma száraz a láz,
köhögős babaház,
molyevett kimonók,
kirugott eladók
s ha kitűzi jelét,
ezeregy remetét
visz a hajnalokon,
visz e messzi rokon
boronált rohadás
ez a nép-rianás,
fele tud, fele fél,
üveg éle e tél
koronás loholás,
miliószorozás,
genetic-feledés,
kimerült lebegés
s ha e Spárta-halál
a tüdőmre talál,
levegőt se veszek –
megyek, egyre megyek
új kis csésze, porcelán
belé képzelt óceán
illatozik, gőzölög
felszántják a gőzösök
kihörpintem, kortyolom
nem is édes, korholom
asztal szélén porcelán
elpárolgó óceán
végét már jól ismerem
félek, tán le is verem
mustrálgatom kopott családfa táblámat:
pökhendi királynők után mért futok?
szárnyas lovaim bár L de L szállnának,
bástyákra fel én is csak gyalog jutok.
sorstársam királyát óvja pillantásom,
sakkban van a mester, és kissé korán,
leketyegő percek árnya az álláson,
kibicek szerint már esélye sovány.
szimultánt játszik egy árnyalak mivélünk,
bólogat és ellép, új partnert talál,
pepita világban fürkésszük, mi végünk,
s ránk se nézve ad majd mattot a halál.
