csak párat mondok
a Papp Laci horgok
a jég-fedi fjordok
az árnyas lombok
a prérin a 'Fordok'
az egykori Ormok
a boltosi boltok
a kosztban a rostok
a lelkes torkok
a tisztább sportok
a föld-fele orrok
ki-nem-jön foltok
be-nem-néz gondok
a fix fixpontok
a nem fake posztok
az Emberi sorsok
a hátban a csontok
a házban a Lordok
előttünk nyomdok
oké, ha lefogtok –
de
tűnnek a dolgok…
travel plans? are you sure? Samarkand?
jó uram, azt mondom, szamár kend,
reklámozhat üzbég,
nepáli még büszkébb,
lesz még az Everest summer camp.
hol vagy, Attila, s a démoni dobszólóid a versben,
hol ma az emberi elme, mi kő-karcolja a lelkem,
hol van a szűz lányokban az asszony, s hajban a fodrok,
mondd, melyik utcájában a múltnak a holnapi boldog?
antik Las Vegas-est mimikája idézne feledt kort,
szélkelet-éle homokba seperte a hexameter sort,
chip-gigahertz és fénycső-hatvan előzi világot:
emberi szívnek az egy és két hertz hozna világot.
légy te a kútkáván a vödör, s várd egyre a vándort,
moebius ízü teák tetejére te hints tudomány-port,
mélyrubin őscsigavér, csupa isteni béke, mi fortyog,
s végül az éj, hol az amfiteátrumi csend szava hortyog.
peron nyüzsög, az éjben érzem, élek,
szivárványíz szúr olajfoltokon,
a házak csúsznak, törnek sarkok, élek –
kilenc felé hasadt egy oktogon.
a piszkos ablak hány titoknak őre,
vagon falán a szél a búcsucsók,
ma mélytudat, ki rímet köt cipőmre –
letérdelünk, mint rövidhitfutók.
egy ismeretlen szőke hajba fájdul
a Krúdy-tolla-szőtte agylebeny,
a hírlap éle rikkancs hangba tágul –
míg áll e kép, mind szívd fel, szívd begyem!
a zökkenést a bokám korrigálja,
opál-fakó a sárga álom-ás,
a film szakad belül, s ereszt vigyázva –
nem jött velem, csak egy vers, senki más.
mennyi szétszórt, ferde-görbe fa az Ember.
megrezgő egyensúly, utak, mit gaz takar,
s a vágy – a dombtetőn az őszi tölgy – teher,
lábikra remegés, folytonos balkanyar.
lépj, ma sárba ásott gyökér, lépj, csak egyszer!
szédítő kötéltánc. Nap térít csakhamar.
nagyvárost nézel, fogod magad,
hopp fel egy buszra, s lobog hajad,
ám arra fókuszálj,
hogy ha megáll, leszállj,
mert aki nem, az hop(p)on marad.
cool ötlet, lehetnék UFO-por!
SpaceX-en fel, majd egy futó tor,
s légkörbe belépve
a testem elégne –
tüsszögje hamvam az utókor
csodálom lovagkor vasmezét.
felvenni? azt nem – nincs talpbetét,
nem ha(j)tja meg rangom,
s estére a hangom
gyomorszájon vágott hasbeszéd.
Fekete táblán krétarajz. Ketten.
Egy pálmafa törzset formál kezem.
Kis sziget partja – nagy mosolyt csentem –
míg krétám színez, lám szíved nyerem.
Barna a kókusz, hullámok kékek,
a szigetre álmodsz minden csudát.
Nevezzük el… ‘Egy nap szigetének’ –
nem érted, kicsim, ezt csak anyukád.
Hármasban séta, kavicsdobálás,
s köröttünk mindenfelé óceán.
Szelíden bújik énhozzám, hálás –
oly, mint te voltál, elvesztett leány.
Fekete utcák, szavak fehérek,
kezem kezedben ma még megpihen,
forró a csend, egy régi ‘nem’ éget,
másik világban, ott tudom, ‘igen’.
Zoénak és Móninak
kisfiúként sírva búsan
jóanyám ölébe bújtam
s harminc évvel öregedve
fiam bújt az én ölembe
mivel nékem nincsen lányom
fiamé lesz tudományom
s ha kihűlt az összes vágyam
fiamé lesz majd az ágyam
dalaim ha eldaloltam
fiamnak adom a tollam
s ha nem gyűlöl Ember egy sem
tiétek lesz mind a versem
klór vagy tán argon csak nüánsz
a Nap kellemes
ám jódnak ha xenont kívánsz
már az is nemes
nyír kérge rikít
és vedlik a tó
gémeskút ásít
szomjan vesz a ló
hull napok hossza
s a halra a só
egyujjas élet
száz verszta a hó
lányunk egy kurszki
úrfihoz szökött
föld szakad kvarc forr
a vetés fölött
áll napok hossza
és sóban a hal
kurszki gyors sikolt
nem jött nem akar
tükör a szántón
a vetés oda
ásít a gémes
a szomjak lova
hálátlan kurszki
sebes szív falaz
ha ma sül kenyér
mit vetne tavasz
nyír kérge rikít
és vedlik a ló
a kurszki személy
már senki se jó
szélvörös ég tép
a vetés oda
s a tél ujjatlan
száz éj kaloda
