Kihordanám

I. szonett
kihordanám a gyorsuló időt,
nyakamba kötve leng pilótasál -
ledönti körrekordjait, kilőtt,
az óra cézium-babért kaszál.
a kozmosz éle új ugarba vág,

Költősdi

anyádról írtál már,
mindenki sírt,
apádtól idézted
sonkát s a zsírt,
persze, van példakép,
közhely, mi fáj,

Alle-glória

műholdként kering egy emlék,
dűnékre, árkokra lát,
mustárföld itta föl nemrég
citromfád édes dalát.
öblödben hullámíz kelne,
karomban múlna a gond,

Egyre megyek

ha akadt, kinek élj,
ha leéget az éj,
csak a gyertyaviasz
maradéka igaz
csoda csend ez a lét,
ki se hűlt helye még,

Városias

egy vérfoltos kötény
a halak igaza.
panel, kuka, kökény,
hol fű, hol a laza
jó negyvenes aszfalt.
fenn apró konyhába

Ecce Homo

minden eszmekör tanít a
kezdetekről azt gyanítva,
félrement-e - s készakarva? -
egy atom, vagy éva-alma,
s most tebenned él-e magja.
benned él, de légy-e rabja,

Az álmok mögött

álmaim előtt te érkezel
s rám gyújtod hálószobám
kínommal testtelen vétkezel
láng-nyelved áldón profán
kőfalnak vezetsz sok hajnalon
s dobszóba veted szavam

Portalan

a test a liftbe szállt, a falra dőlt
a ferde fémdoboz s a két pacák.
e dossziéba múlt, kiírta őt
a tollvonás-halál, a kék pacák
papírlapon maradtak ő s a lét
farolt a Żuk, ma terhe földi láng -

Még hiszed?

nagyok is éppúgy hibáznak,
kicsikben is van tökély,
vannak, kik ésszel vitáznak,
nem mint pár szamár ködén.
nézd azt, ki hitébe markol,
bármi is légyen a hit,
Back to Top