májamban őrzök sok varázsigét,
felittam tiéd – és a másikét –
gőzölgő, ránk roskadt nyár üstökét,
vállakra tapadó est hűvösét,
reflektor fényeket gallyakon át,
meztelen gyöngyöket, vad lakomát,
tudást és mámort, az élet savát,
fejünkre dermedő évek szavát.
hét napig égjen a szantálfaláng,
hét égnek hulljon a csilláma ránk,
kétszer rám senki se vessen követ,
hét évig éljen, ki engem követ.
ma azon filóztam, mit írnék neked,
hisz másoknak írtam már hatot-hetet,
s ha úgyis épp itt vagy, ne mondj rá nemet,
mert meglátod jó lesz, csak hidd, hogy lehet.
majd írok egy kertet, egy rózsát, s deret,
húsz évet, egy percet, száz titkot veled,
megírnám az alkonyt, az őszt és telet,
hogy szelet vetek majd, s te vérző eget.
vagy te írj most, cseréljünk helyet s fejet,
a bőrömbe rója két kezed neved,
bár ne is, csak suttogj, írt jelek helyett,
mert szélcsend a lelkem, ha testem szeret.
II.
… és fent
szivembe gyújt ma pislogást
egy égi nagykövet –
ki szórt hajába csillogást
s szemébe ékkövet
te adsz – miként az enyhe szél
az ing alá jövet
dadog, remeg, de nem beszél –
a nyelv alá követ
az öltözetke bűvölet
a selyme sejtszövet
kezem simítja bőrödet
s az összes öblödet
csak öntsd ma rám a vágyaid
a Vénusz-üdvöket
a csillag ott, s te, lánya itt
öleljen át öled
I.
lent
ki tett szememre hályogot
gumimba rajzszöget
a várfalamba vályogot
s a földbe hősöket
ki tett utakra balkanyart
az égre pöttyöket
ki tett anyába hímcsavart
csigára látcsövet
ki tesz kakasra harsonát
ha altatót lövet
ki kérte itt a tarhonyát –
a krumplim is köret
ki rázta földre kókuszom
s kiköpte főztömet
ki sírt a satnya bónuszon
s aranyfogat tömet
kezekbe kente piszmogást
gyüszükbe tűt döfet
kutyákba gyűrte vinnyogást
s kiadja szűröket
kitől a púp a vállakon
s a liszt között törek –
kidőlt a show-d, de vállalom
jöhet, ki rájöhet
talán nem átlagemberé
ha szó fejet töret
a szikra-láz se hengeré
sürít furat-löket
s hiába lopta percedet
e gúzs-nyakon kötet
s vakargatá a fejsebed
a szürke agyszövet
eszekbe szülni könyveket
nem egy kis ütközet
kicsal parányi könnyeket –
s marad bagolyköpet
apa a szim-ben Boeingjével,
fia is sokat játszott éjjel.
anya szól … hiába.
mikor jön ki már a
mosogatásból multiplayer?
minden ember hétrét világ,
cifra álom, foltnyi vér,
légypapírból hajtott virág,
közkút, amely bort igér.
proteinbe göngyölt emlék,
újévre maradt hiba,
meztelen királyon kelmék,
V-tlen küzdő vadliba.
fogpiszkáló isten ínyén –
törik s terítőn marad –
táguló múlt tófelszínén
megpattanó kődarab.
volt gyomorsav ízű az alkony,
volt berúgott ajtó a nyár,
volt sárgászöld felhő a balkon,
volt tükörbe köpött a nyál,
volt kútból felhúzott a vekker,
volt nyögve lenyelve a szó,
volt izzadság bűze a nem kell,
volt cikcakkban-iszkolt a jó.
de mindig volt láss, tanulj, alkoss,
és mindig lesz újra szeress –
ma lökd még a hintám, légy pajkos,
s majd hunyóként sose keress.
Firenze hogy tud nevetni, ó!
Caesar – ‘virágod szép, s vetni jó’
Firenze – ‘… nem rút, e(h)?’
Caesar – ‘et tu, Brute?’
Firenze – ‘… és Pont te, Vecchio?’
előttem állt, e mondat oly banális,
omolt a zsemle-vállra szőke vízesés –
s ma Trevi kútba fúl a csobbanás is,
ezernyi macskakőre dér e számvetés.
a város éj, az útjait lejártam –
e görbe panteonba bűnt kopott cipőm –
sötétje lettem én, csak űr a zárban,
s a kulcs-a zárba-törve-vágy-világi nőm.
egy
szénakazalban
játszik a lelkem,
roppan a fű, tüsz-
szentem a port
leng
gondolatimban
véled e játék,
álom igéz, nem
féli a kort
ha
ember az isten,
hogy ne szeretne – a
szép szeme éltet, a
szája a tűz
oly
édes a jó szód,
szép, kicsi lányka, de
hív-e a kazlad
vagy tovaűz
el-
porlik a vers, mint
pernye reménye,
perzsel az arcom az
égre leső
majd
felkap a szél, meg-
lepnek a felhők –
ázik a széna, a
vágyam eső
Nincs szép élet
Nincs bús halál
Fél az Isten
Még rám talál
Édes bánat
Magyar nóta
Szent szerelmünk
Őszi óra
Messze Párizs
Bolond vére
Vad az ember
Csókja kéne
Szende az Úr
Sosem korhol
Öröklétben
Nagyra gondol
hajtom a ménest
porzik a puszta
rottyan a bogrács
lan-nyema-guszta
szentül a papsajt
trump a trappista
sohasem voltam
bonapartista
borzas az isten
kóca dióda
névjegyem át í-
rom ma griot-ra
töltöm az élest
abrakadabra
fűzd a babérom
mind baobabra
góly-a-nya fészkelt
hinta palánkra
zöldül az élet
hajt a palánta
egy a fiam csak
s már ah’o képest
ültetek inkább
négyezer évest
hogyha megérek
harmadik öltőt
nem veszek én fel
ósdi felöltőt
s batteriám ha
veszti a töltőt
ős-fa-gyökérnek
hintsed a költőt
s majd
hajtom a ménest
várva babámat
s csókol az ördög
vagy ki a bánat
