Hónap: 2018 október

Beatrice

vers

az éjjeliőr csak este fél
ha utcán kúszik lámpafény
szél szaglász a kukák között
hűtő rácsán kőrözött

olasz dalt búg a rádió
rég nem volt itt dáridó
farzsebben szundít a moly
pagonyban húz el rézbagoly

szekrénykén a vizespohár
rajta dereng a félhomály
nyerted a bálba’ tök ultival
vízben a fogsor a guppi hal

kiürült rég a svéd lapos
borostád van vagy hét napos
csendben kattan a Pobjedád
sejted már, ki a dédapád

bútorokon por a csókhiány
hol jár már az az ózdi lány
kiborult éjjel a fémedény
sohasem voltál nagy legény

tiéd az éj
gyere, ne félj
zenélj velünk
mi most megyünk
ha sok a nesz
az a Karesz
s ha nagy a zaj
na be ne-sz…es
ma ez az éj

Mit ér

vers

Mit ér, ha halhatatlanul
kabát a föld alatt lapul,
s szavad felett fakó a csend?
Sulinkban ős az órarend:
ha elcsitultak intrikák,
ha béle unt a kisdiák,
s a főgumó is érti már,
no, szebb igét dalol Pi-áR.

Mit ér, ha rendületlenül
kabát a rézsün elterül?
Kiment etetni dán kutyát,
Patyomkin ósdi ágyuját
seperte rá az őszi szél,
s a perbe’, lám, ma ő, ki fél:
ebének azt ne mondja, vakk –
de róla mit se mondanak.

Mit ér, ha gondolatlanul
kabátba gondolat vadul,
ha bánt, ha félelembe’ tart,
az arc elött emelve kart.
Hiába van megélhetés
belőle, én nem értem, és
a fontosabb-e, jó legyél,
vagy az, ma este jól egyél?

Mit ér a hetyke szembeszél,
kabát szakad, szemed beszél,
bevarrva szád, a lég fütyül,
s a farzsebekbe’ fésü ül.
A ló beléd rugott, s ezért
ne várd baráti jobb kezét,
lehetsz, ha mersz, kitáruló –
becéztek úgy, mi, áruló?

Mit ér, ha búslakodni lát
divattal áltatott kabát?
Szeress, mi szíveden kifér,
ne mondjam én neked, mit ér!
Ha Párizs ősze bészökött,
s szerelmesed felé lökött,
a mában éld a jó napod,
s ha halni kell – na jónapot!

A hangya

próza

Anti valójában kevés dolognak szegült ellen
hangyafeletti erővel emelte
nap mint nap
a falevelet
néha megállt egy percre
kérdő tekintetét rám vetve:

miért?

okos válasz soha nem jutott az eszembe

Charlemagne vér szerinti rokonom
nem nagy ügy
bár
ükapám nevét sem tudom már
dédanyám egy JPEG szürke árnyalatai
nagyapám visszatért Szibériából
anyám sose szerette a banánt
én korán megtanultam kesztyűbe dudálni

ha más nem
legalább fiam emlékezni fog még nevemre

Seregély

vers

testem belelassul az októberbe,
de e szív üde, van hát szívügye még,
elmémröl a foszló pernye pereg le,
míg fákon a morc ősz színtüze ég.

ma nem kerek írni világ-nyavajáról,
mi végre a tompa, a bús heveder?
a káosz itatta talán poharából,
vagy ívta az őt, s lett gőz-siheder?

te félrelököd tán mind, amit írok,
ki egyre utálni, tagadni akarsz –
humorban, az észben, a szívben bízok,
ne kösd rám béklyód, úgyse zavarsz.

ha látom a kéket, látom a szépet,
a gondolat árja csapat seregély –
mesélj hercegnőm, ennyi az élet,
te várj csak ránk, vár még sereg éj.

Az őzek és bolondok hónapja

vers

III.

centurió kvadrigáját
mustrálgatja ezredes:
‘védekező képessége
mustárgázban nemleges’

triciklijén teker tovább,
biciklizni nem tud még –
‘egyensúlyom megőrizni
picit megy, de felbuknék’

küklpsz ment az optikushoz –
mondom én, hogy nem jól lát –
Odüsszeuszt sem találja, s
monokliját ellopták

pohár tejről jut eszembe –
de ciki – strandon tehén,
monokininél kevesebb:
decikini jobb nevén

kérdezheti az olvasó:
‘szerepelt itt őzike?’
Kosztolányit hadd idézzem:
‘szegedi őz őzik-e?’

Barcelona

vers

lágy nyári szelében az est küszöbén
hol gótika szárnyal róma kövén,
egy görbe kis utca visz újra meg újra,
s a századok árván lépnek elém.

‘pingálta’ Picasso, s álma Dali,
virágot hintett rá Gaudi,
cserfes papagáj pálmán a király –
vállán hozhatta hajón valaki.

Szent ‘tortán’ gyertyák felfele törve,
Családban az ember az isteni törpe,
a hajnal fénye homokcsipkéken,
s a kőcukor olvad az égi öbölbe.

a múlt csen a mába tapasztalatot:
e kórhaz, lám, hogyan önt alakot,
hol koldusa lakhat aranypalotát –
s kisértenek egyre tapas-falatok.

ha húszezer ajkon zendül a dal,
egy hős pediátort éltet a kar,
a labdakirály csele messzi közelbe’ –
már zsebben a serleg, a nyert viadal.

utcákra feszült ki a mértani háló,
és csepp kapualjra sem árt kis nouveau –
a tenger sója a bőrbe ivódva,
egy békesziget ma az éjjeli szálló.

varázsol a szíven a bája, az arca,
erében pezsg a szabadság harca –
megkapja talán sok hű katalán –
Adéu, Barna, i fins ara, Barça!

Az őzek és bolondok hónapja

vers

II.
Hannibal ante portas

Kis juhsajtér’ lemész, Péter?
Jaj
ne aggódjon, Yanni bá! L-
ehetne itt az is kérdés,
e-
mancipál-e Manci, Pál,

s rágós falat-e pacemaker –
már
ha az ember kannibál.
Akiben protézis térd és …
hát
nem kell annak annyi bál!

Holnapom még jó lesz mának,
s a
PIN-kód engem aktivál –
madárzaj ez ma kint éjjel
vagy
görcsöt kapott madrigál?

Analízisből megvágtak –
kis
kandidátus kandikál –
nem lesz elég ennyi vészjel?
‘ré-
gen portás volt Hannibál!’

Ha volna még

vers

Barátaim, ha volna még ma szó az ajkamon!
Az alkonyom se szürkeség, a rúzsa pesti vér,
parázsba fúj, s az őszelőbe márciust igér.
Szemembe súgja, él a vers, hogy itt az alkalom,
tiéd bolondos életem, tiéd, ha adhatom.
De szív, mi búj, csak elpirúl, s a bók elől kitér –
barátom, ó ha csókja sütne bár az ajkamon!

A láng hevét dalomban én ma el nem altatom!
Sziporka még a forgatag, zsarátnok esti tér,
a csillanó kutam legyél, ha szomjam inni kér.
A naplemente homlokát öledbe hajthatom –
barátaim, s a szép leány a szó az ajkamon!