Függőkert

ki Napnak háttal áll, mereng el árnyakon,
s mi árnyabb tán, mint
éj-mély rezzenés
lenge függőágyakon

ne kérdd Japán egén Napot,
hoz-é s mi színe holnapot.
ma van
hogy nem voltál végtelen soká –
egy szálkás szem mered
tová

messze,
hol múlt kéj-ek-éje
atom-ugarba szánt,
s némi errogán szén
pont benned talál a néki szánt
szűzi hidro-génre –
ott gyúltál Énre

több is az,
mint szemben a szálka –
Ember öntelt úszógumijában
tövis
az idő egy-folyása:

lám, mint vágtat, alatta vad
zsinórpadlás s a színpad,
mégis hogy méri hasztalan években évit –
hány milliárd évig
nem volt év sem
én sem –
s vélt őse
idő se

ám lásd, az Ember mégis meddig haladt:
“halljuk, Univerza,
sok fekete gyomrod
korgott”

“vice versa”

nem függő-e lét, mi kétségből istent gyúr,
s nem önnön kétségét imádja-é
ki leborul
az úr,
ki függők nyaki ütőerébe fecskend,
kezét áldja-é

mit szeretsz: kábítja szellemed,
hogy bírd mind-mind,
mi ellened –
mesés függő-kert e kép,
de a jószág, ki belép, belát,
fordul s kérdi,
ennyi volt-e hát

álmom még pajzán kémhatás,
Mata Hari selyme
hajnalig órám kitölti,
s a többi
csak notredám-parázs

függőkert,
ki ejt már érted könnyet


talpam langy tető
gerincén hűs csillag kél –
kövem est taván


Az idő utolsó estéje

Kandallójában tűz réges-rég nem égett,
lábán érzi, milyen messze ballagott,
nem hitte, hogy mind ily dermedten ér véget,
és kihunyni lát majd oly sok csillagot.
Tűnő asztalánál szenvtelenül mereng,
feje fölött oszlik már a boltozat,
világot vezérlő gondolata lecseng,
megszűnik remény, majd ok és okozat.

Foton vánszorog még végső útját járva,
elátkozott, kósza szentjánosbogár,
merre, hova menne, sem tudja az árva,
nem látta őt senki, s nem is fogja már.
Fekete lyukak sem rémítik a vándort,
elillant az mind, mint tócsa a napon,
ementáli lyuk, hol anyag játszott kámfort,
egykor roncstelep, most térhálóhalom.

Szemhéja mögött még egyszer leperegne
a megismételhetetlen élete,
karja hull, s szakálla szerteszét lebegve,
vég nélküli csendbe nyúlik éneke.
Olybá tűnik, tegnap volt születésnapja –
vihar fútt, vakítón tűzfehér kabát –
s fagyó mosolyával emlékezik arra,
élt egyszer egy Einstein, megértő barát.
Intelligens létek ígéretét vitte,
egyik sem lett több, mint egy-egy villanás,
hamar pusztult minden faj, amelyik hitte:
istent teremt, s aztán ő lesz ráadás.

Utolsó elektron – pont lett a sors végén –
kelvinista volt tán, már ha volt hite,
kondenzátumkútnak mozdulatlan mélyén
végálom-selyemre hull, mint tollpihe.

Elenyészett hát az idő is e télben,
régen nincs, ki érte szót s kupát emel,
nem sürgetik, kétlik, harangozzák délben,
s már szubjektív volta szót sem érdemel.
Multiverzumbéli rokonok nevették,
nem illett nagyváros zsivajába ő,
egyenes járásra s jellemre nevelték –
itt kitartás kellett, meg persze idő.
Csendes magányában, falusi idillben,
hol a részecskéknek legelészni jó,
itt lett ő az alfa, ómega, a minden,
s végül befolyásos kulcs-dimenzió.

Univerzumát a polcról leemelve
egy zöld kisdiák, ki sóhajt most nagyot,
mérges mozdulattal dobja szemetesbe –
ez a kísérlet sem élt túl egy napot.


Séta

Szótlanul baktat melletted,
s egy vadgesztenyét rúg eléd –
koppan az úton pattogva,
titkos kód, min jelez feléd.

Félszavakból érthetnéd őt,
véledkorú vándor, földid,
szívós, bár emelkedőknél
mind többször dől rád, hogy fölvidd.
Néha már előreenged,
legyél Te bátor kisfiú,
vezesd az úton – mit ő lát,
te nem – rád hagyja, nem hiú.
Keresztút jön – s jön gyakorta –
szemedbe néz: fej vagy írás?
Janus-pénz repül – mi jön most?
Csendes napok? Új kihívás?

Amíg alszol, vajon hol jár? –
sosem sikerült meglesned.
Kíváncsi vagy, veled marad? –
s mikor ébredsz, ül melletted.
Nélküle, mondd, mi lesz veled?
Meddig az Időtlen Örök?
Volt vagy Jön öröke hosszabb –
s fejed mért csak Jönön töröd?

Bűvészet mind, illúzió.
Ki mának él, tán az okos –
logika hűvös rendszere
roppan milliomod fokos
fekete lyukak peremén.
Kút vibráló tündökképe
csal jövőt eléd – délibáb,
tömegvonzás mozigépe.

Adj össze egész számokat
hihetetlen mennyiségben,
egy, két, há`, négy és így tovább,
ám összeset mindenképpen!
Az összeg hinnéd, végtelen?
Ámítja, becsapja szemed,
a rafinált bűvész, csalfa
mágus hátad mögött nevet:
tucatja mínusz egyet ad –
éhségbe habzsolt lakoma.

Átlátsz már rajta? Időtlen
Örök a tegnap lábnyoma.

Vállon paskol sétatársad,
a gesztenyét odébb rúgja –
sörös doboz pattan távol,
s zendül galaxisok húrja.


Az idő

II.

Az Idő olyan, mint parányi gyermekkéz:
kihajtós könyvre bukkan játszva, s csodálja
a varázst: absztrakt papír csíkok csodája
képét s értelmét nyeri, majd szemébe néz.

Néz, mint nyikorgó ablak a lomos szertár
falán, hol pocakos Valóság zugában
őrá vár – szuszogva megböki ujjával,
hümmög felette, komótosan körbejár.

S ha könyv csukódik parányi kézből esve,
színtelt, gyűrt lapok csodája, ne félj, benne
még mindig Te vagy, csupán a szem mi leste
többé már nem kétli – nemlétét feledve.