Titkos tangó

Egy kis parázs, mi lángra kap hamar,
nagy tűzre gyúl, perzselő hévvel ég,
test lágy a karban, láb kúszó inda,
egymásba dőlő, ős, vad szenvedély.

*

Tisztásnak szélén két ifjú fácska
nyúlik fel égre pajkos törtetőn,
gyermekzsivajt hall, mint éljeneznek,
ha labda köztük röppen át mezőn.

Tavaszi zápor, virág a hajdísz,
suta még ág ha szél táncba löké,
levél-érintés, ezer simítás,
egymás felé kapaszkodó gyökér.

Nyári napot már együtt takarják,
zöld-felhő lombjuk is egymáshoz bújt,
lágy suhogásban, árnyuk hűsében
félénk legénycsók egy lányszívet gyújt.

Évgyűrűk őrzik ragaszkodásuk,
románcuk kelti az örök szavát,
lassú a tangó összefonódva,
aszálytól sújtva s a tél zord haván.

Ősz vörösében pompázik egyik,
párja sötétben, a délceg, sudár,
falu-nép csodálja legszebb táncuk,
levelek szállnak, mint szabad madár.

Botján egy néni, lehet már száz is,
lelke még ifjú, bár ráncos a kéz,
legény emléke csillan szemében,
fákra szelíden egy szende lány néz.

Felhő megdörren, irigy ég átka
s örvénye törtet, korbácsa tépked.
Fa menti párját, gyökérrel tartva –
vakító nyíl tör derékba végleg.

Egy kis parázs, mi lángra kap hamar,
nagy tűzre gyúl, és gyilkos hővel ég,
ág fogja ágat, gyökér fonódva,
s hamvukba porlad titkos szenvedély.


Vissza a vadonba

I.

Négyzet vagy. Stabil mértani vázban rejlő
rendszer, forma, szabály, egyensúly és erő.
De mint világ fordul alant – szem nem látja –
élet löttyen benned – szögletesség átka.
Emlékcsöndbe kiált, s kérdőre von ma már,
csapódik faltól falig, míg nyugtot talál.

Hegyek ritmusába fakul a kék, s az út –
távoli fény zsebében ott lapul a múlt,
vad múlt hite – merengve pásztázza szemed:
ég válik ott heggyé? Hegy szüli az eget?
Mondják, ha elhiszed – szél legendát söpör –
vadon horizontját még járja az ős Kör.

Félisten, Egyenes fia, dimenziót
áttörve lépett a síkra, s érti a szót:
a szótlanság egyszerű igazát. Menne,
míg tér terül, mint apja végtelen, benne
az élet nem zökken, nem csapódik tétlen,
csak lágyan, mint olajfák csókja a szélben.

Alant világ fordul, s meglöttyen az élet,
messzi kék ereszti szem fókuszát szélnek,
pengő szisszenéssel feszül meg a vázad,
hetyke sarkaidat görbíti alázat –
ám formádba csorbul önnön erőd máris:
a Kör mély rejtélye irracionális.

Alkony borít tájat szürkülő veresbe,
fény száll le, s megpihen súlytalan kis teste.
Zsebéből a múltat szeretetté gyújtja,
beléd fészkelődik álmod alá bújva,
életvízbe olvad, ne csapódjon vadon –
éj csöndje a párnád, nesztelen a vadon.


Akkor

tudásvágy lett örökségem,
apám néha játszott vélem,
vesztett idő keres utat,
alkony vörösborban mulat.

tábla szélén bástya szökik,
apámról minden vers rövid,
szerelem kútköve rajta,
kakasviadal ég alja.

derűk vizét nyarak hozták,
apám ere azúr holtág,
ígéretből font kerítés,
fácántollas úri érzés.

szarvasbika mit sem sejtő,
apám éjcsend, súg az erdő,
életvízbe szél csap vadul,
irgalmat csak űzött tanul.

gyötört szemben életútja,
apám kezét fogom újra,
sorsunk összeköt és szétbont,
szurokba ragadt az égbolt.

némafilmként égett belém,
apám teraszán int felém,
korall-rózsa kő markomban,
szívkövemet kimarkoltam.


Aranyhal

Kifognám az aranyhalat,
akváriumba tenném,
genetikus klónozással
galaxis lenne enyém.

Kifognám az aranyhalat,
milyen nyelven beszélne? –
használati utasítás
nincs benne a mesébe`.

Magyar, angol, hottentotta,
az is lehet, hogy héber,
Rozetta kő hátoldalán,
legközelebb megnézem.

Kifognám az aranyhalat,
én biz aztat megenném,
X-Y kromoszómák
nem látnak tovább ennél.

Innék rá sok királyvizet –
kisüstivel vetekszik! –
oszt hortyognék a tóparton,
míg asszony nem veszekszik.

Kifognám az aranyhalat,
megmérném, hány uncia,
nagyon gyorsan pénzzé tenném,
elkölteném… a természet lágy ölén.

Kifognám az aranyhalat,
elengedném, hadd menne,
megszánnám a szerencsétlent,
horgom se hagynám benne.

Biztos várja Nádas-alsón
aranyhalú feleség,
ezer poronty kopott-tyúja,
“Hol a papa s eleség?”

Kifogni az aranyhalat,
két baj van a mesével,
nem szeretek horgászni, és
nincs is őrá szükségem.

Habár mégis, várj egy percet,
hol az a hal, húzzuk ki!
Egy kívánság, hogy az Ember
sose tudjon hazudni!

Ügyvéd, csaló, politikus,
újságíró, lókupec
felszedheti sátorfáját,
elmehet kerek, perec!

Jobbá tenni a világot
apránként, ahol járom,
hadd legyek én az aranyhal,
víz alól már nem várom.

Keress hát magadnak horgászt,
csalit ki szedni se mer,
öreg nénit, árva lurkót,
kit a sors túlontúl ver.

Nyisd ki szíved, feléjük, s majd
a tó tükrén meglátod,
felragyogó mosolyukban
értelmet nyer világod!


Hová lett a tavasz

I.

Mennél – bilincs sem köt. Másért vagy teérted?
Hová lett a tavasz? – eltöprengsz, nem érted.

Tudás, mint zeneszó, zeneszó, mint élet,
könny írta fűzfaág tiszta érintésed.

Élet, mint pillanat, elröppen, szétszalad –
széltépett színdarab szakadva fennakad.

Ólomsúly mellényben földre hull, talpra áll,
körbenéz reménnyel, szárnyat bont, újra száll.

Út pora mosdatja, két szép szem támasza,
erében napsütés, mosolyban válasza.

Ne halld meg jég-szavát hollónak, itt a tél,
ne halj, ne alkudj még – a tavasz benned él!