Árulás

Kr. sz. e. 336

Hős Bukephálosz patája koppan
Korinthosz antik külperemén,
sörénye éjszín lángként lobban,
kékszemü óriás, isteni mén.
Vad heve sebző, fél, aki látja,
árnya csak az, mi ijeszti nagyot,
gyermeki kar lett ölelő hámja,
s hát takará el előle Napot.

Ura szandálos talpa tapossa
szikes út málló göröngyeit,
fölénye partját kétely mossa,
s perzseli szél a hite völgyeit.
Pár filozófus mögötte baktat,
fárad idősebb, fára hajol,
társa talányban fejet vakargat:
“Hogyhogy az úr most nem lovagol?”

Finom kezével védi Apolló:
“Huszadik nyár dala, pazar legény!”
Árész feketén száll, mint holló:
“Daliás harcos, királyremény!
Stratéga irigyelt képessége:
csatába hátán vinni Napot,
ellent vakítsa fényessége –
Makedón győz élni holnapot.”

Szandál csattan a völgy-mély csendben,
ég vörös alsó csíkja fakul,
holdfény alkonyi színben lebben,
látkép igézi s ejti rabul.
Rezzen, felnéz kábulatából,
tógáját bélepte a por,
domb tetején már épül a tábor,
lángol a tűz, és csordul a bor.

Fülöp halálát súgja a szellő,
seregek vértjén csattan a kar,
ledöfte ármány, ki most az Első?
Nagynak, okosnak lenni hamar!
Gondolat örvény egyre kavarja,
fegyverzajban szó odavész,
jósnők fátyla csak összezavarta –
“Hogyan is mondta ma Diógenész?

Kivert kutyákkal a porban láttam,
faragott márványkőre vizelt,
sütötte hátam a Nap – ha elálltam –
arcomat az, mit nekem felelt.
Hat szava, nem sok: több volt nálam,
s ő, aki rondít köztereket?
Nem lesz nép és romlott állam?
Lámpával keres embereket?!

Égbe kiáltom, vége az éjnek,
leigázlak, Föld, így akarom!
Ne takard fényem, vágyaim élnek,
ne takard tőlem már a Napom!” –
kitárja kardját emelő karját,
büszke, erős csapatára lenéz –
“Enyém a föld s ég, amíg szem ellát!”
Fakul zománcod Arisztotelész.

Zsebben hordja a jövőd a múltját,
nem menekülhetsz, bárhova mész,
elibéd ássa a kétség kútját,
s rád mutogatva elárul e kéz.
Álmaid álma le hányszor dőlt, és
hű-e, ha álmod félig egész?
Képzelt kérdés, sorsbeli döntés:
Alexander vagy Diógenész.


Séta

Szótlanul baktat melletted,
s egy vadgesztenyét rúg eléd –
koppan az úton pattogva,
titkos kód, min jelez feléd.

Félszavakból érthetnéd őt,
véledkorú vándor, földid,
szívós, bár emelkedőknél
mind többször dől rád, hogy fölvidd.
Néha már előreenged,
legyél Te bátor kisfiú,
vezesd az úton – mit ő lát,
te nem – rád hagyja, nem hiú.
Keresztút jön – s jön gyakorta –
szemedbe néz: fej vagy írás?
Janus-pénz repül – mi jön most?
Csendes napok? Új kihívás?

Amíg alszol, vajon hol jár? –
sosem sikerült meglesned.
Kíváncsi vagy, veled marad? –
s mikor ébredsz, ül melletted.
Nélküle, mondd, mi lesz veled?
Meddig az Időtlen Örök?
Volt vagy Jön öröke hosszabb –
s fejed mért csak Jönön töröd?

Bűvészet mind, illúzió.
Ki mának él, tán az okos –
logika hűvös rendszere
roppan milliomod fokos
fekete lyukak peremén.
Kút vibráló tündökképe
csal jövőt eléd – délibáb,
tömegvonzás mozigépe.

Adj össze egész számokat
hihetetlen mennyiségben,
egy, két, há`, négy és így tovább,
ám összeset mindenképpen!
Az összeg hinnéd, végtelen?
Ámítja, becsapja szemed,
a rafinált bűvész, csalfa
mágus hátad mögött nevet:
tucatja mínusz egyet ad –
éhségbe habzsolt lakoma.

Átlátsz már rajta? Időtlen
Örök a tegnap lábnyoma.

Vállon paskol sétatársad,
a gesztenyét odébb rúgja –
sörös doboz pattan távol,
s zendül galaxisok húrja.


Még inkább

Hány ezer év, míg New York elsüllyed,
s ha átaludnám, majd ki ébreszt fel –
vanília égbolt, Hamlet nézi –
álomsatuból, mondd, ki ereszt el?

Atlantisz jegébe fagyott istent
felzavarta sok ostoba kakas,
morcosan nyújtózik, krákog, kiköp,
országra vizel – felhőnyi magas.
Unottan új búvóhelyet keres –
tán egy hegytetőn haverja lakát –
megvetőn néz le kis vírusokra,
csak megy, már nem zavartatja magát.

Tanulna bár lábujjhegyen járni
sok teremtés-korona s -romboló! –
megy csak dél felé Atlantisz isten,
víz emelkedik, combját csapkodó.
Köd hátán egy öreg város lebeg –
kövek, mint sajt kockák, erő-lego –
turisták bársony mosolya őrzi:
“vas nélkül ez volt ám kemény meló!”

Kérdeztük, hogyan, mi volt az ára,
mit őriz mosoly, s gyomlál a láma,
kit várt a kő, és vajon ki vára –
spanyol, kaphatsz a fejedhez máma!
A múlt kútjában már nevük sincsen –
sem fájdalmukra megkésett vigasz –
kik megszállottan odakarmolták,
írni bár nem, de tudták mi igaz.

Atlantisz isten zöld teraszon ül,
kokalevelet rág, nyugalma kincs.
Ex-hegycsúcs szigetek körös-körül –
istennyaraló “Machu Picchu Beach”.


Parton

Sóhajom halandók egy-varázsigéje,
gondom elcsendesül, nyugalmam ott terem,
Láthatatlan kezek tompa arcmasszázsa:
almabor pezseg, és megcsap, mint jégverem.

Nyári est áll mögém, hűse mozzanatlan –
félszáraz, lopódzva reám dőlő márvány –
s a tücskök vastapsa dekódolhatatlan
titkokat sejtető fekete szivárvány.

Jól nevelt verseim, múlt-gondolatkutyák,
mind tartja a fejét: vakarj vagy simogass!
Art Deco poszterek fölénnyel kacagnak:
Későn születtél tán? Máskor ne halogasd!

Elveszett napok közt süket már a kérdés,
a tükör itt-felén jobb-e, vagy odaát –
csupán a nagylelkű énem tologatja
mindegyre életem felezővonalát.

Villódzó templomban semmi oltára áll –
így hatsz a világra – két szemed térdepel.
Egy-klikk markopóló, terülj-terülj Kína –
róka vagy holló vagy, és melyik énekel?

Jövőm egy hosszú tó, kék-hideg, s idegen,
partján ülök flegmán, lóbálom a lábam.
Múltam egy gyűrött lap, nosztalgia langya
rajta a nyugvó Nap s melengeti hátam.

Jelen, kopott kavics, nyomja a fenekem –
nehezemre esik odébb ülni talán –
s a lapot hasztalan simítom – érdemes?
Kutassam értelmét félszáz év távlatán?

Felállok majd egy nap, s ülepem vakarom,
hajítom kavicsom, messze száll kacsázva,
alkony szürke hűse lúdbőrözi karom –
mélységek őre a hullámok varázsa.


Kedvenc versemről

Figyelj! Csak egy vers …
Erős vagy üres, szelíd vagy nyers,
Rajtad is múlik ám:
Hallunk s látunk
Ahogy elvárások vezetnek,
Mint vakot a kutya, s kutyát illatok,
Pénzt zsebelnek
Mint bank vagy bandita, hisz ugyanazok.

Nyárvég illata kipihent fáradtságot olt belém …
Karácsonyi ízeket, miket októberi színek
Löknek tova szeptember elején.
November című versem keresem …
Elveszett …
Bár fülembe zeng még pár sora,
Meg nem rokkanó
Emlékezetemben utazom oda:

“Fekete utcák, szavak fehérek,
Kezem kezedben megpihen.
Ne jöjj még búcsú ó könnyízű csókkal,
…”

De jött, tudod, hogy jött, hisz az volt
Quantum események rezgő véletlenébe írva.
Nevezd sorsnak, vagy döntésnek …
Hiba!
Nem látni, mily kicsik vagyunk:
Oly kicsik, hogy az univerzum
Legkisebbjei is legyőzik akaratunk!

Írtam túlcsorduló szerelmet,
Írtam önemésztő fájdalmat.
Rég volt mindkettő, életpor lepte már …
Egyik a másikról szól, másik az egyikről,
Mindkettőt kívánod, s egyiket sem … bár
Kövek közt folydogál az élet, híd rajta tapasztalat,
S elúszik alatta lassan a dinnyehéj …

Attila olvasta saját verseit? …
Képzelem, amint megírta tizenkét sorát …
Csak lassan tűnődve …
Lobbanó éji fényben csiszolta gyémánt ragyogássá
Az utolsó négyet.
Újra és újra, szemével itta fel szavait ott ülve,
Az alkotás útján, hol az idő megáll kihűlve,
Hisz a gondolat egy átlátszó fénysugár …
S az öreg falióra ingyen üti a lét ritmusát.

Hisz így volt, így!
Ismerem a művész éjjeli lelkét,
Az alkotás mámorát, a quantum rezgést,
Melyben egyesül két dolog:
Ami sose volt, s mi örökké lesz ezután,
Mi ragyog.

Művész, mely e két létet összefonja,
S ő ott áll középen, Semmi és Minden határán,
Hol dimenziók szűnnek meg, majd születnek újra …

S körötte mind mind … a csillagok.