Mit ér

Mit ér, ha halhatatlanul
kabát a föld alatt lapul,
s szavad felett fakó a csend?
Sulinkban ős az órarend:
ha elcsitultak intrikák
ha béle unt a kisdiák
ha főgumó is érti már,
ja, szebb igét igér Pi-áR.

Mit ér, ha rendületlenül
kabát a rézsün elterül?
Kiment etetni dán kutyát,
Patyomkin ósdi ágyuját
seperte rá az őszi szél,
s a perbe’ lám, ma ő. ki fél,
ebének azt ne mondja, ‘vakk’ –
de róla mit se mondanak.

Mit ér, ha gondolatlanul
kabátba gondolat vadul,
ha bánt, ha félelembe’ tart,
az arc elött emelve kart?
Hiába van megélhetés
belőle, én nem értem, és
a fontosabb-e, jó legyél,
vagy az, ma délbe’ jól egyél?

Mit ér a hetyke szembeszél?
Kabát szakad, szemed beszél,
bevarrva szád, a szél fütyül,
s a farzsebedbe’ fésü ül,
hiába vagy kitáruló,
becéztek úgy, mi, áruló?
Beléd rugott a ló, s ezért
ne várd tovább a jobb kezét.

Mit ér, ha búslakodni lát
divattal áltatott kabát?
Szeress, ha szíveden kifér,
ne mondjam én neked, mit ér!
Ha Párizs ősze bészökött,
s szerelmesed felé lökött,
a mában éld a jó napod,
s ha halni kell – na jónapot!


Kerek

te édes alma vagy, s tebenned én
kukac ki fél – ma nem harapsz-e félbe.
boszorka mérge sem seper szemétbe?
a hő se süt meg életem delén –
fagyod se öljön ám a zord telén! –
s a permeted se rúg talán fenékbe.
te édes alma vagy – feléd-felén.

ha kérdi énem, ez miért enyém,
s mi lett az életünknek egy reménye:
karodban ébred ő, a kis legényke.
legyél a Nap, s ragyogj az ő egén!
te édes álma vagy – s tebenned én.


Mesterséges

II.

ott voltam,
mikor az ember olvasni felejtett.
tányért fotózott, álhírt evett,
barátot gyűlölt.

ott voltam,
mikor már minden sakkprogram remit játszott –
szeppenten ültünk a homokozóban,
s néztük a nagyfiút a mi labdánkkal dekázni.

ott voltam,
mikor kidobolták.

ott voltam,
mikor az utolsó verset még ember írta –
könnyek s kacajok mély kútja lett a pont,
ős-zsugorként szippantott magába a félelem.

ott voltam,
mikor fénysebes agyak kapták derékba a nyelvet.
öngerjesztett neuron-hálózatokra vetve száradt –
ránk kiöltve.
napnyugta után már nem értettük.

valaki talán felébreszt,
mielőtt mindent benő a csipkerózsa.
de vigyázz!
csak, ha csókolsz tudod meg,
ki vagyok én.


Hat pillantás

Egy szerelem története

Ha kézen fog szemed,
a lábam megremeg –
pórázon lebegő
ólomsúly levegő.

Ha mézet lop szemed,
selyemköddel belep –
bársonyba olvadó
cukormáz léghajó.

Ha rózsavíz szemed,
illón feléd vezet –
ám cseppje tenger volt,
fénytükrén olajfolt.

Ha jégben ég szemed,
gőz fagy rám és nevet,
véremben késpengék,
belülről szelnek szét.

Ha nem hall meg szemed,
hogy kiáltsak neked?
Őriz mint száraz lék,
lebegő szakadék.

Szempillád ha pihen,
most látom csak milyen.
Már nézni sem merem,
csak sóhajt a szemem.