Gézuka

Konyhabútoromra dőlve néztem körül a kis lakásomon. Tompa, boldogságszerű érzés terült el lassan bennem, s egy másodpercmutató-kattanást hangossá tevő csend ült el a konyhán.
Győztem! – hangzott a ki nem mondott gondolat. A nyitott ajtón át tekintetem végigsiklott a szobabútor felett. Megvan a mosógép, a porszívó, a rádió, sőt még a varrógép is. A bankban pedig 30 ezer forintos takarékbetét nehezebb napokra.

Több évtized után ekkor jutott először eszembe Gézuka. Egy hónapban születtünk, s óvodás korunk óta voltunk játszópajtások.
Emlékszem, mikor az oviban gyurmából formáztam játék kisautót, Gézuka pedig csillogó piros matchboxot húzott elő a zsebéből. Én még a 20-as gyerekbiciklin tekertem, amikor ő 4-váltós versenykerékpárt kapott, igazi csavart kormányrúddal. Én Yamaha furulyán próbálgattam egy Boney M dallamot, náluk kazettás magnóról szólt az a dal – a New Jerseyben élő nagybácsi küldte a SANYO-t.

Gézuka jele versenyautó volt az oviban. Ma Amerikában él. Azt mesélik róla, hogy a Baltic avenue-n már négy háza van, és a Mediterranean avenue-n egy piros hotelt építtet.

Mindig jobb játékai voltak, ám e percben nem biztos, hogy boldogabb ember nálam. Aki szanatóriumba kerül, háromszor nem dob, és a kórházban is hiába mutatná fel a ‘get out of jail’ kártyáját.

Ha más táblán is, de egy helyre megyünk.


Tisztulás

májamban őrzök sok varázsigét,
felittam tiéd – és a másikét –
gőzölgő, ránk roskadt nyár üstökét,
vállakra tapadó est hűvösét,
reflektor fényeket gallyakon át,
meztelen gyöngyöket, vad lakomát,
tudást és mámort, az élet savát,
fejünkre dermedő évek szavát.

hét napig égjen a szantálfaláng,
hét égnek hulljon a csilláma ránk,
kétszer rám senki se vessen követ,
hét évig éljen, ki engem követ.


Cserno

robbant 86.
arcot pirított, húsba vágott
a sztyeppék szele.
étvágytalanná tett.
geiger-müllerem duplán kattogott
melletted
azon a sebzett május-elsején
erőt hazudó zászlók árnyában.

öl,
sokféleképpen öl
a láthatatlan.
van,
ki feláldozza magát, s ki áldozatul esik,
ki remél, s ki reménytelen.
van,
kit hosszú évekig emészt,
be nem gyógyuló, újra fakadó sebekkel.

fekete lány

még éretlen gyermekek voltunk.
hulltunk egymás felé,
ütköztünk, taszítottunk, hasadtunk, fájtunk.

életnek hívtuk mind, ami fáj

s először kérdeztük: miért?

még sírtuk szüleink szemét –
ösztönből megfelelni az ő világuknak –
de egymás szeméből próbáltunk
sután
nevetni tanulni.

holtig keressük
azt a tekintetet,
azt az optimizmust sugárzó
gyilkos kék eget.

felnőttek szeméből tanultunk sírni

gyermekünk szeme tett benne profikká

amikor
talán
már késő az igaz könnyekért.


Játszótér

volt gyomorsav ízű az alkony,
volt berúgott ajtó a nyár,
volt sárgászöld felhő a balkon,
volt tükörbe köpött a nyál,
volt kútból felhúzott a vekker,
volt nyögve lenyelve a szó,
volt izzadság bűze a nem kell,
volt cikcakkban-iszkolt a jó.

de mindig volt láss, tanulj, alkoss,
és mindig lesz újra szeress –
ma lökd még a hintám, légy pajkos,
s majd hunyóként sose keress.


Ady él

Nincs szép élet
Nincs bús halál
Fél az isten
Még rám talál

Édes bánat
Magyar nóta
Szent szerelmünk
Őszi óra

Messze Párizs
Bolond vére
Vad az ember
Csókja kéne

Szende isten
Sosem korhol
Öröklétben
Nagyra gondol


Voltok

csak párat mondok

a Papp Laci horgok
a jég-fedi fjordok
az árnyas lombok
a prérin a 'Fordok'
az egykori Ormok
a boltosi boltok
a kosztban a rostok
a lelkes torkok
a tisztább sportok
a föld-fele orrok
ki-nem-jön foltok
be-nem-néz gondok
a fix fixpontok
a nem fake posztok
az Emberi sorsok
a hátban a csontok
a házban a Lordok
előttünk nyomdok

oké, ha lefogtok –
de
tűnnek a dolgok…


Egy nap szigete

fekete táblán krétarajz. ketten.
egy pálmafa törzset formál kezem,
kis sziget partja – nagy mosolyt csentem,
míg krétám színez, lám szíved nyerem.
barna a kókusz, s hullámok kékek,
a szigetre álmodsz minden csudát,
nevezzük el… ‘egy nap’ szigetének! –
nem érted, kicsim, ezt csak anyukád.

hármasban séta, kavicsdobálás,
s köröttünk mindenfelé óceán,
szelíden bújik énhozzám, hálás –
oly, mint te voltál, elvesztett leány.

fekete utcák, szavak fehérek,
kezem kezedben ma még megpihen,
forró a csend, egy régi ‘nem’ éget,
másik világban – ott tudom, ‘igen’.


Örökség

kisfiúként sírva búsan
jóanyám ölébe bújtam
s harminc évvel öregedve
fiam bújt az én ölembe

mivel nékem nincsen lányom
fiamé lesz tudományom
s ha kihűlt az összes vágyam
fiamé lesz majd az ágyam

dalaim ha eldaloltam
fiamnak adom a tollam
s ha nem gyűlöl Ember egy sem
tiétek lesz mind a versem


Hálás

frankó ez azért, hogy nem gyötör a köszvény,
s piócás embert is régen láttam ám,
falakon sem vagyok ‘FOGJÁK EL!’ körözvény –
a te érdemed mind, édes jó anyám.

fotelbe rogyva sem zuhan át a testem,
tépőzár lassít sok szállna-percemet,
gyermekbetegséggel -álmon át nem estem,
s ló nélkül is éltem véka herceget.

páran olvasnak is, s nem buktam oroszból,
nem kell nékem sok már napnak nap után,
le sem esem tán majd a ferde toronyból –
szabadlelkű lettem, ezt adtad apám.

tükröm bár egy aprót hazudik koromról,
s a felnőtté válás lovam fogja ki,
van karomban olykor, van még ki dorombol –
ha az ember hálás, jó kimondani.


Megmondta

megmondta apám, hogy
kihalunk fiam,
hiszed, nem, akárhogy,
görnyed a higany.
kitömve lesz magyar
múzeum falán –
humora bár fanyar,
megmondta apám.

vitathatjuk ezt, hogy
volt-e igaza,
késő már, mivelhogy
kihalt ő maga.
s amit élt, se tárlat
múzeum falán,
cserélik a zárat –
megmondtad, apám.


Oldódom

polcomon a múlt
pár eldőlt könyve
helyére kerül
s lám
a borítók alól kihull egy-egy lepréselt rózsa.
egy szál
ki
nem egy
de egyetlen volt azon az estén.
már vágott nyakú
de még élő testébe
mi temetkeztünk.
s most
poros tenyeremben tartva
oly üres már.
akkor még mily erővel préseltük bele a pillanatot
s vakon nem láttuk
hogy a szerelem préselt minket –
majd az élet-tektonika
mélyebbre
még mélyebbre.

mára kikristályosodtunk.

… ?
á, ne hidd!
a szenet
akkor rég
eltüzeltük jégvirágos éjeken.
mássá kristályosodtunk.
vesém s epém
próbál gyöngykagylót játszani
már meghallom
ha nemet int fejem
s odabent
a spájzban
ropogó szeretet-kockacukrokon és
tapasztalat sótömbökön lépkedek.

vízben azért
oldódom.

talán íz vagyok még egy kanál levesedben
talán megédesítem még egy lányka teáját.

talán szerencsés
hogy az élet esszenciája
vízben oldódik

a játszóterek faforgács piszka
a C vitamin
az esti nyál-fogkrém shake és a tegnapi ebéd
szőke mezők vörös hajtincsei egy – valaki számára – dicső csata után
a lángoló csónak a Gangesz vizén
a só
a cukor.

oldódom.

lett
aki
a gyűlölet gránitjába kristályosodott
s most a víz mélyén –
hadd találgassak –
mi mást tehetne
mint tovább gyűlöli a mát.

van
aki
csak átlátszó műanyag palack lett
s ring az óceán vizén
az örök élet reményével –
vagy kárhozatával.

látod?
ha gyémánt lennék
s a vízben láthatatlan
még csak nem is olvadnék a teádban
kicsit
megédesíteni.

oldódom.

jó lesz ez így.


Szavannák fia

Kit baobab fa szült egy év utolsó napján,
kit átkarolt a csend a mangrovék között,
kit pelikánok szárnya simított meg arcán,
megigéztek maszkok, s titkuk belém szökött.

Sok gyermek szeme tisztán felragyogó ékszer,
sorsuk, száz bogáncstű, a húsomba döfött,
a szavannák porában emberi e kényszer,
szövőmadár lennék, van fám, és öntözött.

Bár akácia tüske bordák közt a fűszer,
vérképem faux lion – egy bé sem öltözött –
s mert örök, jön a kérdés: a ‘voulez-vous danser’,
fekete gazellám, a szívem költözött.


Barcelona

lágy nyári szelében az est küszöbén
hol gótika szárnyal róma kövén,
egy görbe kis utca visz újra meg újra,
s a századok árván lépnek elém.

‘pingálta’ Picasso, s álma Dali,
virágot hintett rá Gaudi,
cserfes papagáj pálmán a király –
vállán hozhatta hajón valaki.

Szent ‘tortán’ gyertyák felfele törve,
Családban az ember az isteni törpe,
a hajnal fénye homokcsipkéken,
s a kőcukor olvad az égi öbölbe.

a múlt csen a mába tapasztalatot:
e kórhaz, lám, hogyan önt alakot,
hol koldusa lakhat aranypalotát –
s kisértenek egyre tapas-falatok.

ha húszezer ajkon zendül a dal,
egy hős pediátort éltet a kar,
a labdakirály csele messzi közelbe’ –
már zsebben a serleg, a nyert viadal.

utcákra feszült ki a mértani háló,
és csepp kapualjra sem árt kis nouveau –
a tenger sója a bőrbe ivódva,
egy békesziget ma az éjjeli szálló.

varázsol a szíven a bája, az arca,
erében pezsg a szabadság harca –
megkapja talán sok hű katalán –
Adéu, Barna, i fins ara, Barça!


Visszatérés

naptárlap a szélben a porba söpörve
én kergetem egyre csak azt a napot
hadd markolom újra, s a szívbe törölve
még látlak a szélben a porba söpörve

bár gyűrt, s szine sárga, miénk az örökre
s míg elkapom, esnek a többi lapok
áll múltam a szélben a port lesöpörve
s én kergetem egyre csak azt a napot


élefazssiV

mikor anyámból haltam
mesélik
sírva pottyantam vissza
megint e világra
és rám jellemzően
szembe vizeltem a főorvost

halálnak tűrhető volt
csak anyámat viselte meg
de ez érthető

milyen bizarr is lenne
ha az idő nyila
pont a halál felé mutatna
mikor mindenki
épp azt
nem
várja

mit vár az ember?
a szülinapját
sőt
minél fiatalabb
annál inkább

agyunk megtekeredett logarléc
a jokert szerintem valaki már kihúzta a pakliból
az asszony szerint teenager vagyok
s a nagy szülinap felé menet
ma egy nappal megint fiatalabb lettem

ajándékaimat gyűjtögetem
az odavezető úton

mindig az utolsó szerelem a legszebb


Lélek-tetkó

kívül fehér
néha vörös
mindig csak akkor kenem mikor már fáj

belül is valahogy így kezdődött
fehéren
simán
aztán jöttél te
eleinte csak egy matricára gondoltam
amit az első zivatar elmaszál
s ha más nem is
a lepedő ledörzsöli
néhány éjszakányi hánykolódás után
de nem
jött a tű
zizzenve szisszent a piros
majd a fekete
velem maradtál
mondták kenjem
mivel?
minden-hájjal?
kösz, akkor inkább nem

a strandon
ma is csak akkor bámulnak meg
ha nagyon fehér
vagy ha nagyon vörös

de ha látnák belül

orrbavalót visel
üvegpoharat rág
tüzet nyel és
Harley-n dönget
ráncos pergamenjén
már magam is nehezen betűzöm ki
a neved


Ezüstdollár

bitekbe morzsolva mind
mit kül- s belvilág
játszott velem

földnek feszül
mint a
templomkertben didergő
ázott
szelíd villám –
életem igazára tüsszent

ingzsebnyi tera-báj
piros|kék-mezők
mágnesporába hempereg

digi-urnámra Faraday köpenyt vetek
méla ünnepély –
félévente hamvadok bele

egy ezüstdollár csak
mit őriz még kezem

*

neuron-rugókon
flipper-golyó pattan
hang(ulat)-buborékok alatt
néma színekben vibrál
a 25 centes
analóg öntudat

dopaminra megy a játék
bár titokban mindannyian
új életet remélünk –
hacsak ez
már nem az

ha hibázok
olcsó a kifogás
a négyből két dimenzió cinkelt
vagy tán
csak én nem vagyok elég jó

*

délnyugati domboldalon
maroknyi ételhordóban viszem
éjfelhő-agyamnak
a házi kosztot

tenyeremben még
a jóleső
hűvös érintés

kire bízzam majd
a soha fel nem váltott
ezüstdolláromat?


Május 32

Zugába dobta borkabátját az alkony,
családka csendült rám, szép, szende kis legény,
Arany s Petőfi köszönt egyazon arcon,
elhullik városzaj s csosszanó járdafény.

Harminckét év ért körbe éppen e helyen,
visszavártak torony beton szegletén
ölükbe ülök, s fényképbe hajtom fejem –
Nagyvárad, hát hogy is hívnák másképp, e tér.

Hérakleitosz itt sosem sétált körbe –
még hogy kétszer nem? Hopp, átlépjük, hát rémes!
Hé, nemecsek, ráérsz? Meghívlak egy sörre.
Ja, csata lesz holnap? Akkor csak egy krémes?

Jó hónap diétát feledtet korty heve,
kacaj, remény, új medvebőrre áldomás,
hajnali repülőn, hogy ne légyen leve
túlsúly – dúl a múzsa, s félálom-látomás.

A ráncaim közt megbúvó ifjúságot
néhanap gyengéden simítja ki egy kéz.
Nem lettem tenger-ész, de láttam világot,
orvos se lettem, csak egy bohó szózenész.

Jelen asztalán “Foglalt” tábla, sarokból
vad léda-csinszkák illata perdül körém –
itt még a cigifüst is szebb a csajoktól –
kint kövér gáncsurak löknek utca kövén.

Te, sors, én véled kockát vetek – s szerencse
ha szembeköp, még tán birokra is megyek!
Hogy múltban s jövőben várjak én jelenre?
Na, csússz odébb, szoríts csak melletted helyet!


küldtelek fájón…

küldtelek félve
önzőn remélve

elröppent mátka
jó húsz év átka

a mindenáron
parazsát járom

véremben kél még
perce a kétség

csendje rám horpad
élve már holtad

vajon ma hol vagy
s van-e ki elhagy?

viselted ingem
szerettél engem

ölembe loptad
élted és holtad

arcomra fontad
belém csókoltad

rám lakatoltad
sziklád rátoltad

keresztként hordtad
s én

              téptem rólad
szent formám fájón 🙁

Sent from my iPhone


Középakarat

Anyám szemében élt az élet,
pedig testét halta a halál,
gyűrött volt kezén a szeretet –
tótükör fodrain rám talál.

Ha egy nap halálomról írnék,
feledjétek, ne olvassátok –
mát markol, bogáncs minden emlék –
a tavasz bennem örök átok.

Távol, ha megreccsen egy faág
október tej-rozsda hajnalán,
s pírt tépnek égre vén vadlibák –
ennyiből hidd, itt voltam… talán.