Hónap: 2018 január

Hol vagy

próza

I.

Ahogy a kályhádban duruzsol a tűz,
úgy vagy te is
egyszerre
kint és bent.
Melegíted az emberiség vas falát
pár évtizeden át,
talán rajzolsz is rá pár graffitit,
bár legtöbbször csak
korommal
a fekete falra.
Hallgatod a legendákat
kandallók lobbanó, Igéző ragyogásáról,
téli erdők dalos tábortüzeiről,
féktelen puszták rohanó, vad lángjairól.
Tán hiszel
a kéményben,
vagy
a salakos vödörben,
bár valljuk be,
e kettőben tüzet
csak kevesen láttak.
Elmélkedsz
a kályha ajtaján át fel-feltűnő tartományról,
ahol nem mindig barátságos
a fogadtatás,
de
hiába csukódik az ajtó,
örökkön ég benned a vágy
a gyertya másik fele után.
Új fába harapsz,
hogy magad után azért
maradjon valami –
akármi.
Esős napokon
megkönnyezed mások füstjét.
Parázsló késő éjek
hívatlan,
utolsó gondolatával rettensz:
mi lesz,
ha egy nap majd
nem leszel –
bent.

Látod,
talán szerencse,
hogy
valójában mindig is
kint
voltál.

Kint és bent.

II.

Persze
gondolhattam volna
a hasadban levő
hamburgerre is…

De fogadok, félreértenéd,
maradjunk inkább
a tűz mellett.

Fohász

vers

Oxford városában egy kis kápolna áll,
bent férfi ajkáról a halk imája száll.
Kezében egy papírt erősen szorongat,
lottószelvénye az, s teremtőt szólongat:
Istenem, segíts, hogy kihúzzák számaim,
s valóra váljanak végre az álmaim!
Cserébe ígérem, eztán békén hagylak,
sohasem kérek mást, többé nem zavarlak.

Az Úr, ki többnyire sohasem válaszolt,
kivételesen most hozzá imígyen szólt:
Fiam, oly csüggesztő amit teremtettem,
napját sem tudom már, hogy mikor nevettem,
szívemet a sok harc összekaristolta,
ám te ma nagy mosolyt csaltál az arcomra.
Mély baritonjába remeg rózsaablak:
Ördögre mondom én, szívesen hallgatlak!
Hallgatlak míg világ vagy akár örökre,
jöjj csak el máskor is, kérelmed törölve.

Hot-drog

vers

a trochiscus viperarum emlékére

kanálban fortyogó leveske,
kereslek megbúvó erecske,
ragacsos penészíz bűn-konyha,
agyamat köti fel kiskontyba.
azt hiszem, mégis itt fogyasztom,
lökj ide fél grammot, s elalszom.

*

klór-parfüm, neon-zizz, új emó,
amit ér, gyilkol a jó kemó –
ennek is vége lesz majd egyszer,
ám addig falhoz vág a vegyszer.
orvosom elmerengve mondja,
letűnt sötét korok gyógymódja:

gyógynövény s érvágás tagadva,
orrszarvúagyar sem akad ma,
nincs sebbe marokszám pókháló,
sírkertben fejmoha-turkáló,
s hot-drog, ha kitört a kolera:
napon sütkérező vipera.

Akkor vagy

vers

ködszürke lámpa-
ív, szivárvány színvakon,
akkor vagy apa,
ha adósság házadon

megnyugvást kérő
porc, perced mind megkopott
akkor vagy élő,
ha kaszásod meglopod

ékszerszén-bánya-
lég-vár-romban bizalom,
akkor vagy anya,
ha könny ül az ágyadon

lágy öblű tenger
lesz holtában sóhalom,
akkor vagy ember,
ha markol a fájdalom

holnapod iga,
mit sors izzadt válla von,
akkor vagy bika,
ha véred bor, száz gal’on

föléd is gyom nő
majd, röhejes sírhalom,
akkor vagy jobb nő,
ha hiányod sírhatom

sipkádon csörgő
cseng, vasláncok lábakon,
akkor vagy költő,
ha szavad a hátadon

talp alatt tört kő,
míg átgázolsz századon,
akkor vagy költő,
ha isten sem vág agyon

akkor vagy költő,
de ott nincs több irgalom

Álmodozó

vers

Kikötő zsibong, reccsen faláda,
sarkon kofa köt alkut halára.
Felkaron horgony, pipafüst kereng,
vastekintettel alkonyon mereng –
szeméből indul kérdése útra
látóhatárra, ívén is túlra,
s mögötte zuhanva, múlt-vízbe csap:
‘vágyak és görbület – ez lenne csak?’

Sok ezer alkonynak előttre száll –
kis falu alvégén legényke áll,
szikfehér útkanyar vitte apját,
bánata malmában őrli napját.
Szavak selyme simítja meg hátát,
anyai szem jól érti a vágyát,
szíve enyhül, néz Édes arcába,
s harap kerek, vér-veres almába.

Évek szálltak, maradt a szegénység,
illatozva hívta őt a pékség,
s járt korgó hassal kenyerek után,
egy szeletnyit kért, egyetlent csupán.
Vágya vitte tettre, vitte jóra,
kemencét fűtött a hajnal-óra,
bajusz serkent, és inasból lett pék,
keze alatt gömbölyödtek zsemlék.

Tavasz jött és megpezsdült a vére,
Nap csalt forgó szoknyákat a térre –
sok színes pillangó, s mind táncba hív –
leány-illatoktól dobbant a szív.
Karjában perdült bohókás vágya,
holdfényes esték csillagszem lánya,
csengve kacagták kerekded almák,
nem is sejtette, világgá hajtják.

Sajgón rohant a lenyugvó Napba,
parton lihegve, űzve, becsapva,
új napot ácsolt, messzire vágyott,
hívták a titkok, itta a távolt.
Harmonika sós dalát szerette,
szívéből a kést tenger kiette,
vitorla dagadt a tajték fölött,
s lapos világa kigömbölyödött.

Az idő sok kötélvéget kibont –
szótlan arc is mennyi mindent kimond:
ropogós cipók, gömbölyű almák,
s egy szőke virág – hűek s a csalfák.
Fél élet foszló emlékeire
köt csomót az est, s az öböl vize.
Tenger felől szellő kerekedik,
cserzett arcán békesség születik.

Horizont búvik égnek aljába –
hűs vizek keze kúszik nyakába.
Elül kikötőn az alkony csendje,
síró kötelek, s a hálók rendje.
Kocsmában zene szól s gyúl egy kacaj,
kendők alól, mint tűz, lobban a haj.
Szem sarkán mosollyal gondol nagyot:
kikerekíthetné ezt a napot.

Néptelen part egyedül találja,
móló szélén lábait lóbálva,
új vágy árja emelkedik fölé,
mely talán lesz, talán nem, az övé.
Árbócerdő nyúlik fel az égbe,
fent sziporkák tűnnek semmiségbe –
tér hálója görbül meg köréje
ez egyszer még, egyszer azért végre.