szeretet versek
a kés élén nem hűs a kék acél,
nincs álom, éhség, fájdalom se gőg,
utam rideg ma, metsző jég a szél,
ha láthatom, se láthatom meg őt.
oly más múltat zúg fejemben e zaj,
egy régi vers elnyűtt kátránypapír,
a kés pengéje bőr mélyébe mar,
s egy titkot tenyérbarázdánkba ír.
a fejreállt világ utál, s kiköp,
majd rám rivall pár szép kis semmiért,
a lejtőmön egy Hindenburg kiköt,
itt szeretni ma már nincsen miért.
ma azon filóztam, mit írnék neked,
hisz másoknak írtam már hatot-hetet,
s ha úgyis épp itt vagy, ne mondj rá nemet,
mert meglátod jó lesz, csak hidd, hogy lehet.
majd írok egy kertet, egy rózsát, s deret,
húsz évet, egy percet, száz titkot veled,
megírnám az alkonyt, az őszt és telet,
hogy szelet vetek majd, s te vérző eget.
vagy te írj most, cseréljünk helyet s fejet,
a bőrömbe rója két kezed neved,
bár ne is, csak suttogj, írt jelek helyett,
mert szélcsend a lelkem, ha testem szeret.
Fekete táblán krétarajz. Ketten.
Egy pálmafa törzset formál kezem.
Kis sziget partja – nagy mosolyt csentem –
míg krétám színez, lám szíved nyerem.
Barna a kókusz, hullámok kékek,
a szigetre álmodsz minden csudát.
Nevezzük el… ‘Egy nap szigetének’ –
nem érted, kicsim, ezt csak anyukád.
Hármasban séta, kavicsdobálás,
s köröttünk mindenfelé óceán.
Szelíden bújik énhozzám, hálás –
oly, mint te voltál, elvesztett leány.
Fekete utcák, szavak fehérek,
kezem kezedben ma még megpihen,
forró a csend, egy régi ‘nem’ éget,
másik világban, ott tudom, ‘igen’.
Zoénak és Móninak
keze téli madáretető,
szive házon a ferde tető,
s ha lecsúszik a hó,
be nem ázik a jó,
anya egy adatott, szerető
Mit ér, ha halhatatlanul
kabát a föld alatt lapul,
s szavad felett fakó a csend?
Sulinkban ős az órarend:
ha elcsitultak intrikák,
ha béle unt a kisdiák,
s a főgumó is érti már,
no, szebb igét dalol Pi-áR.
Mit ér, ha rendületlenül
kabát a rézsün elterül?
Kiment etetni dán kutyát,
Patyomkin ósdi ágyuját
seperte rá az őszi szél,
s a perbe’, lám, ma ő, ki fél:
ebének azt ne mondja, vakk –
de róla mit se mondanak.
Mit ér, ha gondolatlanul
kabátba gondolat vadul,
ha bánt, ha félelembe’ tart,
az arc elött emelve kart.
Hiába van megélhetés
belőle, én nem értem, és
a fontosabb-e, jó legyél,
vagy az, ma este jól egyél?
Mit ér a hetyke szembeszél,
kabát szakad, szemed beszél,
bevarrva szád, a lég fütyül,
s a farzsebekbe’ fésü ül.
A ló beléd rugott, s ezért
ne várd baráti jobb kezét,
lehetsz, ha mersz, kitáruló –
becéztek úgy, mi, áruló?
Mit ér, ha búslakodni lát
divattal áltatott kabát?
Szeress, mi szíveden kifér,
ne mondjam én neked, mit ér!
Ha Párizs ősze bészökött,
s szerelmesed felé lökött,
a mában éld a jó napod,
s ha halni kell – na jónapot!
ingzsebet kaparó szeretet,
tőn-feledt, liluló málna,
tiéd, csak nyújtsd érte kezedet,
önfeledt, bolondos álma
van, hogy a napon is remegek
lassacskán emberré válva,
hideget nem nagyon szeretek,
légy te a telem kabátja
szürkület lopkod már színeket,
egyre csak tömi a zsákba,
megkapom, vagy sem, a szívedet
nem bíznám Erosz nyilára
fennsíkra simuló kezeket
túlérő nyárderék várta,
édesen rám vetett szemedet
úgy mint én, senki sem látja
alkonyok, hogy miért veresek? –
kérdésed mosolyt csal számra –
ingzsebből jön rá a felelet,
pirosra festi a málna
te édes alma vagy. tebenned én
kukac, ki fél, ma nem harapsz-e félbe.
boszorka mérge sem seper szemétbe?
heved se süt meg életem delén?
fagyod se öljön ám a zord telén!
s a permeted se rúg talán fenékbe.
te édes alma vagy – feléd-felén.
ha kérdi énem, ez miért enyém,
s mi lett az életünknek egy reménye:
karodban ébred ő, a kis legényke.
legyél a Nap, ragyogj az ő egén!
te édes álma vagy – s tebenned én.
Zugába dobta borkabátját az alkony,
családka csendült rám, szép, szende kis legény,
Arany s Petőfi köszönt egyazon arcon,
elhullik városzaj s csosszanó járdafény.
Harminckét év ért körbe éppen e helyen,
ők vártak rám a torony beton szegletén,
ölükbe ülök, s fényképbe hajtom fejem –
Nagyvárad (hát hogy is hívnák másként?) e tér.
Hérakleitosz úr itt sosem sétált körbe –
az egybe kétszer nem igazsága kétes.
Hé, nemecsek, ráérsz? Meghívlak egy sörre.
Hogy csata lesz holnap? Akkor csak egy krémes?
Jó hónap diétát feledtet korty heve,
egy kacaj s új remény, medvebőr-áldomás –
hajnali repülőn, hogy ne légyen leve
túlsúly – dúl a múzsa, s félálom-látomás.
A ráncaim közt megbúvó ifjúságot
gyengéden simítja ki néhanap egy kéz –
nem lettem tenger-ész, de láttam világot,
sőt orvos se lettem, csak bohó szózenész.
Jelen asztalán FOGLALT jel, a sarokból
léda-csinszkák vad illata perdül körém –
ma még a cigifüst is szebb a csajoktól.
Kövér gáncsurak löknek az utca kövén.
Te, Sors, én véled kockát vetek, s szerencse
ha szembeköp, még tán birokra is megyek!
Hogy múltban s jövőben várjak én jelenre?
Csússz odébb, nosza, szoríts melletted helyet!
A Taj Mahalt csíkosra festeném –
vízszintesen, hiszen nem rab ő –
és szállna Szindbád vitorlaselymén
ezeregy szeráj, éj s arab nő.
Kentem ezt meg azt a nagyvilágba,
vásznamon már színes tarkaság,
talpam alatt görbült a röppálya.
Panaszkodjak? Ugyan, marhaság!
Hajamon bár átlátszó a festék,
s retinámra galacsin ragad,
felém dőlő falakat szeretnék,
melyeken graffitim megtapad!
Hullámokról léptem át a partra,
kiköptem ha tajték táncba vitt,
utaimon mindig jót akarva
fél vödör pirossal állok itt.
Anya, mondd, ők szeretnek bennünket?
Mit húztak körénk a hatalmasok?
Ne félj, ha az éles sötét rémiszt,
így tán nem jönnek be a farkasok.
Anya, de ugye szeretnek minket?
Jer karomba, hadd ölellek már!
Apának derékszíjat is adtak,
már karban-tarthat, míg kenyérre vár.
De, anya, tényleg szeretnek minket?
Hidd el, szeretnek, ne aggódj, kicsi!
Kint halk ezüst roppanással gördült
s hányt mély fagyba egy locsolókocsi.
küldtelek félve
önzőn remélve
elröppent mátka
jó húsz év átka
a mindenáron
parazsát járom
véremben kél még
perce a kétség
csendje rám horpad
élve már holtad
vajon ma hol vagy
s van-e ki elhagy?
viselted ingem
szerettél engem
ölembe loptad
élted és holtad
arcomra fontad
belém csókoltad
rám lakatoltad
sziklád rátoltad
keresztként hordtad
s én
téptem rólad
szent formám fájón 🙁
Sent from my iPhone
Anyám szemében élt az élet,
pedig testét halta a halál,
gyűrött volt kezén a szeretet –
tótükör fodrain rám talál.
Ha egy nap halálomról írnék,
feledjétek, ne olvassátok –
mát markol, bogáncs minden emlék –
a tavasz bennem örök átok.
Távol, ha megreccsen egy faág
október tej-rozsda hajnalán,
s pírt tépnek égre vén vadlibák –
ennyiből hidd, itt voltam… talán.
