világolj körtészet
Felhő szüld tajtékod
habjából hajlékot
felgöngyölt szürkeség
tenzúrád büszke ég
mint bambusz felizzon
kőkorból Edizzon
ember te nem lettél
ha nem teremtettél
vörösbort kenyérrel
vasszögbe tenyérrel
érzésből elveket
fellázadt gyermeket
vesztünket javunkat
fél rőföt hazudhat
orrára falábú
kifoghat fabábu
Geppetto mesterén?
GPT mesketén
túllép a költészet
a képet DALL-E generálta
bánt, ha szeretni tilos tele szívvel
bölcs, ki a gyűlöletét temeti
szép, ki az éjben az ég fele ível
eb, ki saját kanalát nem eszi
vágy, ami hajtja a percem előre
ősz, mi fejemre meszelte jelét
tűz-horizont kel azúr legelőre
száz szerelem hiszi még melegét
volt gyomorsav ízű az alkony,
volt berúgott ajtó a nyár,
volt sárgászöld felhő a balkon,
volt tükörbe köpött a nyál,
volt kútból felhúzott a vekker,
volt nyögve lenyelve a szó,
volt izzadság bűze a nem kell,
volt cikcakkban-iszkolt a jó.
de mindig volt láss, tanulj, alkoss,
és mindig lesz újra szeress –
ma lökd még a hintám, légy pajkos,
s majd hunyóként sose keress.
Mit ér, ha halhatatlanul
kabát a föld alatt lapul,
s szavad felett fakó a csend?
Sulinkban ős az órarend:
ha elcsitultak intrikák,
ha béle unt a kisdiák,
s a főgumó is érti már,
no, szebb igét dalol Pi-áR.
Mit ér, ha rendületlenül
kabát a rézsün elterül?
Kiment etetni dán kutyát,
Patyomkin ósdi ágyuját
seperte rá az őszi szél,
s a perbe’, lám, ma ő, ki fél:
ebének azt ne mondja, vakk –
de róla mit se mondanak.
Mit ér, ha gondolatlanul
kabátba gondolat vadul,
ha bánt, ha félelembe’ tart,
az arc elött emelve kart.
Hiába van megélhetés
belőle, én nem értem, és
a fontosabb-e, jó legyél,
vagy az, ma este jól egyél?
Mit ér a hetyke szembeszél,
kabát szakad, szemed beszél,
bevarrva szád, a lég fütyül,
s a farzsebekbe’ fésü ül.
A ló beléd rugott, s ezért
ne várd baráti jobb kezét,
lehetsz, ha mersz, kitáruló –
becéztek úgy, mi, áruló?
Mit ér, ha búslakodni lát
divattal áltatott kabát?
Szeress, mi szíveden kifér,
ne mondjam én neked, mit ér!
Ha Párizs ősze bészökött,
s szerelmesed felé lökött,
a mában éld a jó napod,
s ha halni kell – na jónapot!
Kikötő zsibong, reccsen faláda,
sarkon kofa köt alkut halára.
Felkaron horgony, pipafüst kereng,
vastekintettel alkonyon mereng –
szeméből indul kérdése útra
látóhatárra, ívén is túlra,
s mögötte zuhanva, múlt-vízbe csap:
‘vágyak és görbület – ez lenne csak?’
Sok ezer alkonynak előttre száll –
kis falu alvégén legényke áll,
szikfehér útkanyar vitte apját,
bánata malmában őrli napját.
Szavak selyme simítja meg hátát,
anyai szem jól érti a vágyát,
szíve enyhül, néz Édes arcába,
s harap kerek, vér-veres almába.
Évek szálltak, maradt a szegénység,
illatozva hívta őt a pékség,
s járt korgó hassal kenyerek után,
egy szeletnyit kért, egyetlent csupán.
Vágya vitte tettre, vitte jóra,
kemencét fűtött a hajnal-óra,
bajusz serkent, és inasból lett pék,
keze alatt gömbölyödtek zsemlék.
Tavasz jött és megpezsdült a vére,
Nap csalt forgó szoknyákat a térre –
sok színes pillangó, s mind táncba hív –
leány-illatoktól dobbant a szív.
Karjában perdült bohókás vágya,
holdfényes esték csillagszem lánya,
csengve kacagták kerekded almák,
nem is sejtette, világgá hajtják.
Sajgón rohant a lenyugvó Napba,
parton lihegve, űzve, becsapva,
új napot ácsolt, messzire vágyott,
hívták a titkok, itta a távolt.
Harmonika sós dalát szerette,
szívéből a kést tenger kiette,
vitorla dagadt a tajték fölött,
s lapos világa kigömbölyödött.
Az idő sok kötélvéget kibont –
szótlan arc is mennyi mindent kimond:
ropogós cipók, gömbölyű almák,
s egy szőke virág – hűek s a csalfák.
Fél élet foszló emlékeire
köt csomót az est, s az öböl vize.
Tenger felől szellő kerekedik,
cserzett arcán békesség születik.
Horizont búvik égnek aljába –
hűs vizek keze kúszik nyakába.
Elül kikötőn az alkony csendje,
síró kötelek, s a hálók rendje.
Kocsmában zene szól s gyúl egy kacaj,
kendők alól, mint tűz, lobban a haj.
Szem sarkán mosollyal gondol nagyot:
kikerekíthetné ezt a napot.
Néptelen part egyedül találja,
móló szélén lábait lóbálva,
új vágy árja emelkedik fölé,
mely talán lesz, talán nem, az övé.
Árbócerdő nyúlik fel az égbe,
fent sziporkák tűnnek semmiségbe –
tér hálója görbül meg köréje
ez egyszer még, egyszer azért végre.
II.
vérnarancs őszelő, koldusszív,
savanyú medvelánc táncba hív,
fakuló klórezüst sejtzsongás,
mellkasban ketyegő lemondás.
vérpumpám műholdja tétova,
tervezné utam, de nincs hova,
frissensült angyalszárny csábító,
molnárok féknyomán nyári hó.
tudásom ragacsos kottalap,
életem, oviba hordalak.
Kamcsatkán csasztuskám andalgó,
létem két részeges pillangó.
széltépett színdarab: tenmagad,
szögesdrót, szisszenés, fennakad,
alkonyba botorkál, meg-megáll,
szivarfüst megható, szembeszáll.
könnyekbe desztillált tisztaság,
csuklómon bilincs is ritkaság,
Orient expressz a gyorsbüfém,
fűszerem lágy ízű betűfém.
ólomsúly mellényben mellúszás,
oxigén, nehéz a búcsúzás,
csuromvíz pufajkám levetem,
s tavaszom egyre csak keresem.
jégholló, kapufa, hessmadár,
elég az én bajom mára már,
elgázolt kedden a száncsengő,
Mikulás, mit szól a Teremtő?
porrá tört, ízekre szétszedett,
ápoló kápolnám szép szemek,
mosolygós madárdal felemel,
emigráns gólyapár kelepel.
jobb szemem üveg, de ragyogó,
megleltem tavaszom, vacogó,
vérpumpám helyére beteszem,
hét napig egyébként sem eszem.
bárányok mosolya felhőtlen,
még jó, hogy idáig felnőttem,
hidd már el végre a kedvemért,
tavaszod mindig is benned élt!
Mint az eső a ködben,
mint templom nagyváros zajában,
tollpihe fehér tél havában,
az ember rá-rádöbben,
holnap-talányba mind’ belevész.
Ki a mában szívvel él,
mint a költő, ki verssel ébred,
tavaszt idéz és rügyként éled,
a napja is többet ér,
ha csillagszemű, bohém zenész.
S ha a ködből majd táj kél,
ha hó olvad, s a csizma sáros,
templom körül ledől a város,
pihébe kap a lágy szél,
csak szállj véle, szállj, nem lesz nehéz.
I.
Mennél – bilincs sem köt. Másért vagy teérted?
Hová lett a tavasz? – eltöprengsz, nem érted.
Tudás, mint zeneszó, zeneszó, mint élet,
könny írta fűzfaág tiszta érintésed.
Élet, mint pillanat, elröppen, szétszalad –
széltépett színdarab szakadva fennakad.
Ólomsúly mellényben földre hull, talpra áll,
körbenéz reménnyel, szárnyat bont, újra száll.
Út pora mosdatja, két szép szem támasza,
erében napsütés, mosolyban válasza.
Ne halld meg jég-szavát hollónak, itt a tél,
ne halj, ne alkudj még – a tavasz benned él!
