veszett kutyád vagyok, nagy ég,
szukák tagadt porontya,
azúr pofádra sörhab ég,
s szakáll a nyál, a rojtja.
egy ölni messzeség a Hold,
s lidércnyomás a nincsen,
a holt kutakba visszafolyt
szikes por íze kincsem.
veszett kutyád vagyok, Nagyúr.
a puszta tarja börtön –
a véd-neved mi rég fakúl
e rám rohadt nyakörvön.
itéletét, veszett ebek,
idő a csontba rágja –
nyakuk leszegte hűtlenek
koszos kötélre várva.
Szerencse és világ ha nem kegyel,
magányom osztja sírva bánatom;
fölös fohászra ég sosem felel,
a sorsomat s magam hibáztatom.
Karolna bár belém a szép-remény,
s körülrajongna mind a sok barát;
ha mást övez talentum és erény,
a passziók is unt, üres csaták.
Lenézve szinte önmagam belül
a kósza elme Rád lel, ott megáll –
komor rögön ha éjre felderül,
pacsirta kél, s a trilla mennybe száll.
Idézni lágy szerelmed oly vagyon,
király ha kéri sincs miért adom.
William Shakespeare – Sonnet XXIX
Nagyot taszít a lombzakó a szélen:
hasalj az út kövén, s kavard a port!
Ecet felé csuszamlik itt az Éden,
s ki muslicát köp is, köp almabort.
Nem úr a csend a csorda bú-zajára,
plakát fölé plakát – a nép ragaszt.
Kitört remény a bal-szavak tanára,
s a csókhiányra kék szakáll a maszk.
Kinyílt határ, hamar bezárt a porta,
ledönt a tőke, kór s a kor temet,
e jó világ, ki kétli, újraoltja,
vad immunizmus őrzi testemet.
Mi vágy maradt az est zajába oldva,
egy ujjnyival repült a Hold felett.
XI. szonett
az ész vezette emberek hadát
nem adta ég – talán nem ésszerű.
s a nyájasok követte garmadát?
ha nyáj a nép, a nép sem épeszű.
vezére nagy, s lehet, ma népszerű,
a taps kijár, ha egy a lelkület,
ha nem, te légy okos s a tényszerű,
csigád se búg, ha vész a lendület.
jövő falát mi kaptuk: alja nép,
apánk falazta, verte vasszegét,
inogva állt a kő, de rakta, szép
meszet köpött le, föl meg icce vért.
e falra dől, s kiált az ifjuság –
a csend szavát, a béke virtusát.
2020. április 13-22.
VI. szonett
a vírusölte kort, a félt halált
ne űzd, ne várd – talán becsülni kell.
a pókerarc mögött öreg csalárd,
ki tartozik, s ki tudja mennyivel.
az optimista Föld hamar felejt,
pörögve, szállva változatlanul,
s a kincseket, mit almahéja rejt
előteremti számolatlanul.
de tarthat ily harácsoló világ?
mi adna úgy, hogy adna végtelen?
maradt nyomor, hiába látsz lilát,
mit adhat az, ki gyenge, védtelen?
keresd, mit úri dőzsölés vetett,
az álmokat lyukas tetők felett.
2020. április 13-22.
IV. szonett
repeszti fény a postaház falát,
szakadt tövébe pásztoróra hív,
viaszba fúlt sziréni-báj-dalát
siratja újra hős hajós, a szív.
elült a lámpafény, a téglazaj,
vasárnapot-lopók a vekkerek,
a park: kofák-zsibongta zöld paraj,
s a karcolók a csonka Bábelek.
hitem ne hidd, mosott a két kezem,
a templomom se gyárt e-föld-igát,
az otthon ott, hol épp ma vétkezem,
s hol istenek rebegnek új imát.
ha gyónni fáj, ha bűne ráhegedt,
kihordanám beteg szivek helyett.
2020. április 13-22.
fészked kövén
virrasztok éjtlen
balról balra
gördülünk ébren
hűvös márvány
csípőmbe olvad
nedves álmod –
szentelt a holnap
fészked gallyán
hajad mint ében
balról jobbra
szépen, mint régen
bűvös kátrány
álmokba lépek
halkul múltunk –
jönnek a gépek
azt hiszed, ismersz, és ismerlek,
régen nem látszom már istennek,
s rég nem is látsz már a jövőnek,
csak egy olykor hazajövőnek.
hiszed, hogy élsz, vagy hogy éltetlek,
óvtak is többen, mert féltettek,
szárnyvesztett zuhanást sugalló
egyet szeretni, ki mulandó.
azt hiszed, árthatsz, vagy árthatok,
mért tenném, hisz mindent áthatok,
s tettekre ne volna bocsánat –
hús-vér is vagyok, már bocsánat.
azt hiszed gyűlölsz, vagy gyűlöllek,
s benned csak acél vagy tűz öl meg,
álmod, hogy nélkülem létezhetsz,
mégis, mint gyermeket dédelgetsz.
azt hiszed, elhagysz, vagy elhagylak,
van-e pont, hol szívek megfagynak,
szerelmek hűtötte hadjárat,
angyalok útján hagyd, hadd járjak.
I.
lent
ki tett szememre hályogot
gumimba rajzszöget
a várfalamba vályogot
s a földbe hősöket
ki tett utakra balkanyart
az égre pöttyöket
ki tett anyába hímcsavart
csigára látcsövet
ki tesz kakasra harsonát
ha altatót lövet
ki kérte itt a tarhonyát –
a krumplim is köret
ki rázta földre kókuszom
s kiköpte főztömet
ki sírt a satnya bónuszon
s aranyfogat tömet
kezekbe kente piszmogást
gyüszükbe tűt döfet
kutyákba gyűrte vinnyogást
s kiadja szűröket
kitől a púp a vállakon
s a liszt között törek –
kidőlt a show-d, de vállalom
jöhet, ki rájöhet
talán nem átlagemberé
ha szó fejet töret
a szikra-láz se hengeré
sürít furat-löket
s hiába lopta percedet
e gúzs-nyakon kötet
s vakargatá a fejsebed
a szürke agyszövet
eszekbe szülni könyveket
nem egy kis ütközet
kicsal parányi könnyeket –
s marad bagolyköpet
volt gyomorsav ízű az alkony,
volt berúgott ajtó a nyár,
volt sárgászöld felhő a balkon,
volt tükörbe köpött a nyál,
volt kútból felhúzott a vekker,
volt nyögve lenyelve a szó,
volt izzadság bűze a nem kell,
volt cikcakkban-iszkolt a jó.
de mindig volt láss, tanulj, alkoss,
és mindig lesz újra szeress –
ma lökd még a hintám, légy pajkos,
s majd hunyóként sose keress.
számok peregtek a sátán kezéből,
s hulltak a porba, mint lepkehalál,
bingó – nyögtem fel a hűvös kegyétől –
én nem éltem még, s épp énrám talál?
mint olajfolt úszott telihold vére
a tó felszínén, mit került madár,
egy városgerinc borzongott a szélbe –
én nem éltem még, s a lány sem ma már.
ha kóbor kutyáknak falatot vetnék,
már egyetlen egy sem nyalja kezem,
csak állnak köröttem, szemükben jég-kék –
én nem éltem még, rám égett jelem.
a pusztán loholva botlok rögökbe,
tériszony hánytat, s nem kábít a bor,
bennszakadt sikolyt vízmély nyelt örökre –
én nem éltem még, tép minden bokor.
tíz tonna gránit, de nincs test alatta,
sírkövem lettem, mit nem lep moha,
húsz gramm a lelke, ‘ki még el nem adta –
én nem éltem még, s tán te sem soha.
II.
Sz. mester lazán átlép két igeidőt,
a táblákra jelzőt hány, s kihagy névelőt.
Istenek nagy sége ha már így nekidőlt,
nyom-a sziklán, tán érted is – a rád esőt.
Hé, Hermész, legalább adjatok taligát! –
kiált felvilágba, ám csak csend válasza –
Főnökség elillant … s még húzom az igát?
A betyárját, bűnhődés-becsületkassza?
Soha ki nem mondott szavakat keresve
gyűrtem a dombtetőt – hittem-e, örökre
ölel a perc mind-egy kövem alá esve
vagy repesve betűkért menne ökölre?
Némán vergődsz, scriptor? Hol abban a vigasz?
Csuhád alatt kódex, körmödre ég viasz.
Hang nélkül ne írj – ám benn, ha hited igaz,
tudd, még az istenekkel is lehetsz pimasz!
