Címke: megzenésített

Téli eső

dalszöveg

borulj fölém kis-állomás,
a pad-kemény is pártolás,
sebzett madár az éjjelünk,
az óra már fél-egyet üt,
tán halk imám megérti Ö,
ne érj hozzám
téli eső.

vigyázz ma rám kis-állomás,
hídvas-hidegbe markolás,
vérző madárdal énekünk,
az óramű csak kétszer üt,
hol van, ha van, s érzi-e Ö?
te légy tanúm
téli eső.

rohanj felém kis-állomás,
vagonkerék-e szárnyalás?
megtört madár az életünk,
az óramű csak négyet üt,
könyörtelen férfierő,
mosd el mi fáj
téli eső.

köd-árnyba múlt kis-állomás,
sínek kövén a vallomás,
vétkes madár lett végzetünk,
de nincs ma már, ki egyet üt,
te óvtál meg, léptem leső,
s már bennem élsz
téli eső.

Nem bírom el

dalszöveg

Nézd, milyen csendben múlik el
annyi év küzdés és remény.
Nem lettél más: a mindenem,
sebünkön gyógyító tenyér.
Négy néma fal közt már nem vársz,
elhalt szavak, parázs viták,
úgy féltlek majd, bármerre jársz,
a holnap még üres világ.

Hallod, kiáltva múlnak el
álmokba szőtt napok, s a tánc.
Nem lettél más: a mindenem,
s csuklómra csókolt léha lánc.
Önmagam nélküled legyek?
A holnap még üres világ.
Elfáradt szívem, hogy remeg,
de bennem még parázs-virág.

Nézd, milyen csendben múlik el…
a holnap még üres világ.
Menned kell s még tiéd vagyok…
és bennem még parázs-virág.

Felettünk szikrát szór az éj,
hozzád húz még a szenvedély,
ne menj tovább, ne menj ma még,
szívünk egy szó, egy lánggal ég.
Mennem kell s még tiéd vagyok,
minden szép percet rád hagyok,
ne tarts tovább, vágyunk ölel,
e nagy terhet nem bírom el.

Péter

vers

I

fregattom alatt Néva folydogál,
vessz, fiam, itt én látok jövőt,
hát gyűlöljön csak engem sok bojár,
nyugat felé utat s úttörőt,
Trockijgrádban lesz a parlament.

Robes

nyakad felett pálcát török, Danton,
légy hát mártír, s döglök majdan én,
Germinal a fagyos Szajna parton,
pengevillanás-rivaldafény,
golyó csak, mi nem agyamra ment.

Simon

háromszor törölted le a csókot,
tagadlak, míg hajnalt hí madár,
egy volt köztünk, ő csak, aki csókolt,
övé lett a hálátlan halál,
s két latorral te mulatsz ma fent.

AI-jaj

vers

világolj körtészet
        Felhő szüld tajtékod
        habjából hajlékot
        felgöngyölt szürkeség
        tenzúrád büszke ég
mint bambusz felizzon
kőkorból Edizzon

ember te nem lettél
ha nem teremtettél
vörösbort kenyérrel
vasszögbe tenyérrel
érzésből elveket
        fellázadt gyermeket

vesztünket javunkat
fél rőföt hazudhat
orrára falábú
        kifoghat fabábu
        Geppetto mesterén?
GPT mesketén
túllép a költészet

A grønlandi nő

vers

a grønlandi nő
szeme éles,
mandulabor-szenvedélyes,
nyarak jegén szárnyal álma,
telek élét
szánja bánja.

a grønlandi nő
lelke láva,
hőforrástól meleg lába
mélyre süpped el a havon –
eszki-mó-ka
nem tagadom.

a grønlandi nő
keze érdes,
foga cápa, zsebe prémes,
ápolt haja ébensötét,
nagykabátot
érez köréd.

a grønlandi nő
füle kényes –
sarki fényben tüneményes
fjordba csillan plazma-kéve,
nap-szél-vihar
hangja: béke.

a grønlandi nő
keble édes,
apró ajka menten éhes,
virág lepi benső felét,
várja a Nap
első jelét.

s ha fény tüzében
kørbepislant,
napkeletre zøldell Island,
asztalt terít, s aztán kivár –
hátha eljő
a dán király.

A zsákutcák belső szépsége

vers

Bugatti zökken át az út tükörszemén,
csatornarács felett a pára hentereg.
A nyárutó kövér ölébe fekszem én.
Esett. Kihűlt a tér. Ne gyertek emberek…
A város elterült, nagy álma mély-grafit,
neon bizser-varázsa váltja színeket,
takarj be zebracsík, s tanúm legyél trafik,
fülem ha sínre hajtva várja szívedet.

A villamoskocsin kapaszkodód leszek,
s hol utca vége jő, s a járda törmelék,
az újra ifju kar… de fél talán kezed –
lerogyva ülnek ott a falba tört ekék.
Konok varázserőm lehányt kövön fakad:
teremtenék köréd egy édes óceánt,
habos-fehér eget, s a vállra szárnyakat
belátni Caprit és a szűzi Orleans-t.

Vörösre tört bütyök hasítja hajnalom,
tunyák, rideg kötözködők a reggelek.
Mit élni kéne még, ma majd kicsit halom,
de est ha jő föléd, egedre felkelek.
Beléd feledni újra hogy lehetne még…
s min áll kijárni / bukni élet-oskolát?
A fanpihék becézte ajkak éhe ég –
bagót köpök, s török fel egy poros Škodát.

A csend szerelme

vers

Fakult-ezüst eget meszelt a délután,
        s a csend szerelme szőke fürtjeid
        kibontva küldte múlt gyümölcseit.
Sután karolt belénk a szó a tél után,
        mi óvatos szülők emeltük őt:
        titok maradj, tagadva szülj időt.
Nyugalmas éjszakák csodája feltüzel,
        hol álmaidba szűnve képzelem:
        vagyok, s tebenned ébredek velem.
A vágyak éveit lekötve vesztjük el,
        a bőrön át egy ujjbegy éhe íz –
        malomkerékre fagyva kő a víz.
Fakók a számaink egy égi cédulán,
        s nem érti sok, mit ér nekünk e hit,
        a csend szerelme tört ezüstjeit.

Robert Frost – Erdőszélen mélázva egy havas estén

vers

Kié e hely, tudom talán,
de háza messze innen áll –
ki látna itt – lesem, hogyan
merül ligetje hó alá.

Bizony csodálja kis lovam,
hogy áll, de farm közel se van.
A fák s a tó mi közrevesz,
midőn az éj fölénk rohan.

Parány harang nyakán, s jelez:
ha tévedés-e mégis ez?
Egyéb nesz itt alig vagyon,
csak enyhe szél pihét legyez.

Be szép sötét e mély pagony –
de köt szavam, köt oly nagyon,
mi messze még, hogy alhatom,
mi messze még, hogy alhatom.

Robert Frost – Stopping by Woods on a Snowy Evening

Kilenc híd

vers

poros kalászba görbülő a nyár.
a test felettem úr, nehéz brokát,
a nyelvemen higanyba gyűl a nyál –
aranykor, édes, idd ki nők borát!

tenyérnyi víz, szilánknyi jég, mi vár,
egy áldozó ajak kapun betér,
szerelmeim, ne sírjatok ti már,
csak öljetek kakast az istenér’!

szabad, ki mind a semmiből szökött,
de mégse bármi már: az éberek.
kilenc a híd az ég s a föld között,
alatta holdas árny az éj-berek.

kilencedik mi várja lelkemet.
a nyolc a súly – a súly, mi eltemet.

Mihail Eminescu – A csillaghoz

vers

mi távol ő, ki égre lép,
s szemembe hull a fénye,
világba küldte csepp jelét
ezernyi árva éve.

ki tudja, dúl-e benne tűz,
a messzi múlt varázsa,
kihunyt-e rég, s csak űrje űz
a hidrogénparázsba?

s ha éji délibáb a tánc,
az ég örök bilincse,
fakult idő, mi rajta lánc,
a titka: vanja, nincse.

szerelmek égnek így talán
tekintetért epedve,
a szívek est sötét falán
felizzva, majd feledve.

Mihail Eminescu – La steaua

Sózott utakon

vers

vashíd remeg és
talpfák ugaron,
ónos csepegés,
Hold kél, s ugatom

sózott utakon
fagy volt lepedőnk,
hozzád utazom,
érints legelőbb

tél dúl ideát,
gésák nyaka hó,
lankán rideg ág,
tűz légy s takaró

vágyam fele-vágy,
szívem kovakő,
bölcsőnk betegágy,
fátylad csodanő

egy lesz gyökerünk,
két kert meseszép,
kék tót ölelünk,
titkod belelép

késő születés,
meddő szerelem:
képzelt üde méz,
gondod ne-velem

szőkén hezitálsz,
s holnap letagadsz,
vino veritas,
küldj hát, ne marassz

küldj el, s utazom,
lyukból a cipőm,
sózott utakon
járt el vad időm

Fészked kövén

vers

fészked kövén
virrasztok éjtlen
balról balra
gördülünk ébren
hűvös márvány
csípőmbe olvad
nedves álmod –
szentelt a holnap

fészked gallyán
hajad mint ében
balról jobbra
szépen, mint régen
bűvös kátrány
álmokba lépek
halkul múltunk –
jönnek a gépek

Back to Top