a magyar nyelv kiválóan alkalmas időmértékes verselésre, hosszú és rövid szótagok szabályos váltakozásából keltett dallamos, ritmusos verssorok írására. Klasszikus versformák, mint például a rondó, vagy a shakespeare-i angol szonett a jambikus verssorokat kívánja, hexameter sorok régi görög klasszikusokra emlékeztetnek, az anapsztus pedig az angolszász limerick dallamának a gerince.
veszett kutyád vagyok, nagy ég,
szukák tagadt porontya,
azúr pofádra sörhab ég,
s szakáll a nyál, a rojtja.
egy ölni messzeség a Hold,
s lidércnyomás a nincsen,
a holt kutakba visszafolyt
szikes por íze kincsem.
veszett kutyád vagyok, Nagyúr.
a puszta tarja börtön –
a véd-neved mi rég fakúl
e rám rohadt nyakörvön.
itéletét, veszett ebek,
idő a csontba rágja –
nyakuk leszegte hűtlenek
koszos kötélre várva.
Bugatti zökken át az út tükörszemén,
csatornarács felett a pára hentereg.
A nyárutó kövér ölébe fekszem én.
Esett. Kihűlt a tér. Ne gyertek emberek…
A város elterült, nagy álma mély-grafit,
neon bizser-varázsa váltja színeket,
takarj be zebracsík, s tanúm legyél trafik,
fülem ha sínre hajtva várja szívedet.
A villamoskocsin kapaszkodód leszek,
s hol utca vége jő, s a járda törmelék,
az újra ifju kar… de fél talán kezed –
lerogyva ülnek ott a falba tört ekék.
Konok varázserőm lehányt kövön fakad:
teremtenék köréd egy édes óceánt,
habos-fehér eget, s a vállra szárnyakat
belátni Caprit és a szűzi Orleans-t.
Vörösre tört bütyök hasítja hajnalom,
tunyák, rideg kötözködők a reggelek.
Mit élni kéne még, ma majd kicsit halom,
de est ha jő föléd, egedre felkelek.
Beléd feledni újra hogy lehetne még…
s min áll kijárni / bukni élet-oskolát?
A fanpihék becézte ajkak éhe ég –
bagót köpök, s török fel egy poros Škodát.
Fakult-ezüst eget meszelt a délután,
s a csend szerelme szőke fürtjeid
kibontva küldte múlt gyümölcseit.
Sután karolt belénk a szó a tél után,
mi óvatos szülők emeltük őt:
titok maradj, tagadva szülj időt.
Nyugalmas éjszakák csodája feltüzel,
hol álmaidba szűnve képzelem:
vagyok, s tebenned ébredek velem.
A vágyak éveit lekötve vesztjük el,
a bőrön át egy ujjbegy éhe íz –
malomkerékre fagyva kő a víz.
Fakók a számaink egy égi cédulán,
s nem érti sok, mit ér nekünk e hit,
a csend szerelme tört ezüstjeit.
tavasz vetél, barázda csík-szemét
az Appián az árny ezer kereszt
ki rettegé, ha tőke lét ereszt,
a ciprusok plutóniumfejét
a farsebén mereng egy arzenál
de hét nyakán a fej konok s örök
az Appián világtavasz hörög
ha Capuaba tart a karnevál
Szerencse és világ ha nem kegyel,
magányom osztja sírva bánatom;
fölös fohászra ég sosem felel,
a sorsomat s magam hibáztatom.
Karolna bár belém a szép-remény,
s körülrajongna mind a sok barát;
ha mást övez talentum és erény,
a passziók is unt, üres csaták.
Lenézve szinte önmagam belül
a kósza elme Rád lel, ott megáll –
komor rögön ha éjre felderül,
pacsirta kél, s a trilla mennybe száll.
Idézni lágy szerelmed oly vagyon,
király ha kéri sincs miért adom.
William Shakespeare – Sonnet XXIX
Kié e hely, tudom talán,
de háza messze innen áll –
ki látna itt – lesem, hogyan
merül ligetje hó alá.
Bizony csodálja kis lovam,
hogy áll, de farm közel se van.
A fák s a tó mi közrevesz,
midőn az éj fölénk rohan.
Parány harang nyakán, s jelez:
ha tévedés-e mégis ez?
Egyéb nesz itt alig vagyon,
csak enyhe szél pihét legyez.
Be szép sötét e mély pagony –
de köt szavam, köt oly nagyon,
mi messze még, hogy alhatom,
mi messze még, hogy alhatom.
Robert Frost – Stopping by Woods on a Snowy Evening
A búcsuhangzatú szavad
tizenhat éve száll felém.
Talán halott vagy, úgy hiszik, szabad.
Nem én.
Ma én is egyre búcsuzom,
a lét fagyába érkezem.
Öreg személyre néz, ki lát, tudom.
Te nem.
Jön egy leány Napázta reggelen,
fiú, a csók, az utca sorra gyúl,
s a vallomás, hogy így sehol, sosem –
amint te túl
mosolyt ragyogsz, s kezem hajadba túr.
Charlotte Mew – A quoi bon dire?
a meg nem élt szerelmed ékes oklevél:
a sík, s üres vonal – fölé a név kerül –
regénye, húsa kínokozta ok, ledér,
s a lávasírja új szigetbe szétterül.
megélt szerelmeid kövekben izzanak
hideg bilincsbe tört jelen: megélt halál,
szorít a nem-jön-új-mit-emlegetni-szép,
a nappalárny, akár a rozsda kést talál –
hazudd, egy intelem csupán, s szivet kitép.
a meg nem élt halál a nulla-pirkadat
első értelmezésben
Hiányodat hogy ontja április,
ha cifra-tarka díszeket kötött –
ma ifju szívre keltne bárkit is,
de véle már Szaturnusz elszökött.
Hiába hív – vidám, s nem is dala,
madárkafütty se szín a lelkemen,
mit ér a flóra édes illata,
gyümölcsüket sosem szemezhetem.
Ma nincs dicsem, mi nem feléd vezet,
virágszirom cinóberére sem,
akármiben, mi kedves élvezet,
hasonlatod, te mintakép, lelem.
Te távol, és a tél lep el belül,
e délibáb ha vén ölembe ül.
az angol rímeket követve egy modernebb értelmezésben
Ez április hiú vörös hering.
Te messze, ő meg áltat emberin,
szavára szving felel, s a képe smink –
ma lám Szaturn is édi nektarin.
De funky-jazz ugyan mi végre kell,
a tőke gyér, kacsán nem ér’ aszú,
csicsás dizőz ez önjelölt modell,
üres kosár, ha fában ott a szú.
Elém hazudna még ezernyi bájt
negédesen, de maximum besóz,
hamis diéta mind, mi ínybe vájt,
az egy valódi íz Te vagy, glükóz.
Tavasznyi tél – hiányod ily fekély,
Te gondolat-cirógatott tökély.
William Shakespeare – Sonnet XCVIII
a százbol egy maradt, veres selyem,
s mi nyúlva ég felé nem alkuszunk.
alant spirál, ne féld, nevess velem,
az élet így egész, kaland utunk.
a bal-harag, ha bont, a jobb javít,
időt tagadva ültet üszköket,
baráti kéz türelme hogy tanít,
midőn a más falába üt szöget.
lehunyja sok szemét, kihúny a ház,
a bronza ék, betonja férfitett,
a félcsukott garázsa kurta gyász –
nem olvasott, de írt, ki épitett!
Endre barátomnak
az út ahol lenéz a törpe fákra,
s a szél nyakakba súgja dögszagot,
egy élet ásta kút a szem határa –
a víz alant tagadja köd-fagyot.
a vágy időz, s merész, sziszegve éget
szerellemet s a combok illatát,
szemekre hull a szőke fürt – enyészet,
fotód tenyérbe gyűrve izzad át.
homályba vág pirost az est ekéje
hiány s remény a sárga buszra vár,
a nap rövid, megért a szó megérte,
az egy-maradt kalász, a puszta táj,
s ha lenne még szeretni egy napunk,
ne félj velem, magány s magány vagyunk.
Unloveless
mi legyen mivelünk,
szivemet kiteszed,
rianást cipelünk,
s kötözött kezeket.
szigorú keretek,
hazaút meredély,
csak a csók lehetek –
velem úgy mered-é?
ezer-éj-lehelet-
mosolyod fakereszt,
odaég, s lepereg,
a való nem ereszt.
mi jön így…
netalán
te leszel, ki szeret,
vagy a nap nap után
feled-és kiszeret.
