Címke: hexameter

Rezonancia

vers

hol vagy, Attila, s a démoni dobszólóid a versben,
hol ma az emberi elme, mi kő-karcolja a lelkem,
hol van a szűz lányokban az asszony, s hajban a fodrok,
mondd, melyik utcájában a múltnak a holnapi boldog?

antik Las Vegas-est mimikája idézne feledt kort,
szélkelet-éle homokba seperte a hexameter sort,
chip-gigahertz és fénycső-hatvan előzi világot:
emberi szívnek az egy és két hertz hozna világot.

légy te a kútkáván a vödör, s várd egyre a vándort,
moebius ízü teák tetejére te hints tudomány-port,
mélyrubin őscsigavér, csupa isteni béke, mi fortyog,
s végül az éj, hol az amfiteátrumi csend szava hortyog.

Trance-lét

poem / vers

give me a kiss, one you’ll never miss, my eye-appetizer
give me a hug, I’m not givin’ up, don’t tell me ‘be wiser’
young, silly wind, don’t blow her away now, I’d never find her
send me a glance that gives me a chance, and I’ll be the fighter

addsza a csókot, s röppen a bókod, szem-süteményem
ölbe ha kapnál, mennybe ragadnál, kis tünemény, el
szél, ne lapozd el a könyvem s arcot az őszi regényben
harcolok én, ha szemed tüze kér, de ne játssz a reménnyel

Dzsinn

vers / versciklus

II.

Rácsnak az arc szúr szembe a kint – rég otthon a fogház.
Nincs haragom, s már nincs rokonom, nem is éget a volt láz.
Messzi, kihűlt az a vad siheder s huszonévek előtt az a kés.
Kaptam időt, már értem a csendet. Nincs ki a múltra felel, és
nincs, ki jelenbe terel. Nagy lépés vár, amit el ne hibázz,
cet köpi vassal törve a lelkedet, újra ne nyelje, vigyázz!

Dzsinn

vers / versciklus

I.

Állam alá felhúzva a térdem. A szám se nyitom ma panaszra,
nincs haragom, hiszen azt se tudom ki dugott a palackba.
Ej, de kinőttem e lét üregét! Jött-ment ezer év feledés –
kaptam időt. Nem is értem: három a vágy ami vár, és
nincs, ki jelenbe eressze? Ha jönnél végül is, el ne hibázd:
óvatosan húzd majd a dugót, hogy azért üvegemre vigyázz!

Európa

vers

Ágyad ölel még, agg Európa. Ne féljem a népek
őrületét, hol lányhaja hervad bőröd alatt már
életanyámnak? Fékez-e bölcs, és nem csal-e kalmár?
Múlt sebe fáj-e, Phoenícia sarja, s emészt-e a vétek?

Horpad a tektonit, Ázsia kőfala mára a mátka.
Bírd ki, amíg én élek e Földön széfbe bezártan
dőzsöl az új isten fia holt inkák aranyában
szögre fakult sziveket lepi porral a századok átka:

Mák leve forró ópiumát viszi mélyen a véna,
Styx tutajával Hádész ingyen jár a melóba,
ádáz stroncium álom a Föld pipafüstje – a jóra
gyenge az emberi állat, rosszra pedig szava néma.

Őrzi a múltam sztyeppék lánya – ha lópata koppan,
vérző billog Atilla lován a Lenin-karabély. Még
hívnak dózsai vágy kaszakő-szikrái, de kétség
grillre tapos – fűtetlen hívek temploma roppan.

Körhegye távcsőmágnes, szállj oda fel ma Apolló –
Hold fele vitte az őrült Phaeton a Nap szekerét is.
Tépd ki a gyeplőt! Delphi halála a null hipotézis.
Szép hajad ék, Európa, de féltlek – csattan az olló.

Otthon

vers

Gondolat árja a nyár zivatarja, a lányos, a langyos
békehozó: hova máshova visz még szerte e Földön
szem horizontján túlra az égben a gép s a bakancsos
láb? Tenyerembe lapult e világ. Már másfele töltöm
életemet, s oly ritka, ha járom városom útját.
Otthon a hely már mind, ami porral lepte cipőmet.

Lába ha áll vándornak az úton, a két szeme búját
fedni nehéz, s míg fordul a szél, csak dől az időnek.
Nézi a szűk sors béna faágán mind, aki bírja
élte kötődő hangulatát, s majd hullik a mából:
otthona kis szoba, otthona városa, otthona sírja,
kőfala, vára s a tárgyai védik a lét magasától.

Vándor, amint csiga, házát hordja, s az észbeli kincs, mi
óvja az útján. Tájra a lábnyoma rásimul este,
gyenge virágokat ápol az éneke. Szárnya ha inti,
égi madár a barátja – s az otthona körbelebegte.

Back to Top