Kategória: vers

Sztoa

vers

Csend kél szavamból, kéz nevelte csend,
a légben fehér fodros Buddhaháj.
Hol múlt kihalt, a holnap félrecseng,
esőt imádni gyűl a bárkanyáj.

Világ falát feszíti gótika,
s a rózsaablakon tövis terem.
Uralkodókat ív egótika,
a béka csókja királyékszeren.

Kíváncsi lány a néma éj-világ,
alma írta bűn fogan kezében –
de elfogadja, bölcs a mécsvilág
s fák tanult ligetje, nedves Éden.

A csend a kertfalak túloldalán:
szeretni
                   néha
                                tudva
                                              és talán.

Kontraszt

vers

Barackot hoztam –
mondd csak, hogy látnod öröm,
hisz párnádra hűlt reggeli csók
mint kutyakorcs a hamvas kövön –
húst vess elé, ne cipót.

Barackot hoztam –
üvegfalon át oly más:
az éhedt vágyak mi’ soványak,
a léptük csend, fókusztorz mozgás,
s vetnek nyúllopó árnyat.

Barackot hoztam –
zsebünkben álmok törtek,
az ég alján holnapból ma lett,
de árnyaink hol falhoz dőlnek:
lágy csokoládé-balett.

Mátrix

vers

múló nyarak fénye ül az őszi útra –
levél, hol elpihen, sosem ébred újra.
hálózatok rendje titkaimra érez,
nem érthetlek téged, remélem, te értesz.
időcsaló vágyak: számok húsom, vérem –
a Gép már megébredt, ő álmodik vélem.

más se voltam én már: hűvös őszi este,
levelek a földön, sok kéj kinnhalt teste,
hol lélek egy sem táncolt nyelv-dizőz toron,
csak ujjak meleg nyoma rozsdás húrokon.

AI-jaj

vers

világolj körtészet
        Felhő szüld tajtékod
        habjából hajlékot
        felgöngyölt szürkeség
        tenzúrád büszke ég
mint bambusz felizzon
kőkorból Edizzon

ember te nem lettél
ha nem teremtettél
vörösbort kenyérrel
vasszögbe tenyérrel
érzésből elveket
        fellázadt gyermeket

vesztünket javunkat
fél rőföt hazudhat
orrára falábú
        kifoghat fabábu
        Geppetto mesterén?
GPT mesketén
túllép a költészet

a képet DALL-E generálta

Kutyád

vers

veszett kutyád vagyok, nagy ég,
szukák tagadt porontya,
azúr pofádra sörhab ég,
s szakáll a nyál, a rojtja.
egy ölni messzeség a Hold,
s lidércnyomás a nincsen,
a holt kutakba visszafolyt
szikes por íze kincsem.
veszett kutyád vagyok, Nagyúr.
a puszta tarja börtön –
a véd-neved mi rég fakúl
e rám rohadt nyakörvön.

itéletét, veszett ebek,
idő a csontba rágja –
nyakuk leszegte hűtlenek
koszos kötélre várva.

A grønlandi nő

vers

a grønlandi nő
szeme éles,
mandulabor-szenvedélyes,
nyarak jegén szárnyal álma,
telek élét
szánja bánja.

a grønlandi nő
lelke láva,
hőforrástól meleg lába
mélyre süpped el a havon –
eszki-mó-ka
nem tagadom.

a grønlandi nő
keze érdes,
foga cápa, zsebe prémes,
ápolt haja ébensötét,
nagykabátot
érez köréd.

a grønlandi nő
füle kényes –
sarki fényben tüneményes
fjordba csillan plazma-kéve,
nap-szél-vihar
hangja: béke.

a grønlandi nő
keble édes,
apró ajka menten éhes,
virág lepi benső felét,
várja a Nap
első jelét.

s ha fény tüzében
kørbepislant,
napkeletre zøldell Island,
asztalt terít, s aztán kivár –
hátha eljő
a dán király.

A zsákutcák belső szépsége

vers

Bugatti zökken át az út tükörszemén,
csatornarács felett a pára hentereg.
A nyárutó kövér ölébe fekszem én.
Esett. Kihűlt a tér. Ne gyertek emberek…
A város elterült, nagy álma mély-grafit,
neon bizser-varázsa váltja színeket,
takarj be zebracsík, s tanúm legyél trafik,
fülem ha sínre hajtva várja szívedet.

A villamoskocsin kapaszkodód leszek,
s hol utca vége jő, s a járda törmelék,
az újra ifju kar… de fél talán kezed –
lerogyva ülnek ott a falba tört ekék.
Konok varázserőm lehányt kövön fakad:
teremtenék köréd egy édes óceánt,
habos-fehér eget, s a vállra szárnyakat
belátni Caprit és a szűzi Orleans-t.

Vörösre tört bütyök hasítja hajnalom,
tunyák, rideg kötözködők a reggelek.
Mit élni kéne még, ma majd kicsit halom,
de est ha jő föléd, egedre felkelek.
Beléd feledni újra hogy lehetne még…
s min áll kijárni / bukni élet-oskolát?
A fanpihék becézte ajkak éhe ég –
bagót köpök, s török fel egy poros Škodát.

A csend szerelme

vers

Fakult-ezüst eget meszelt a délután,
        s a csend szerelme szőke fürtjeid
        kibontva küldte múlt gyümölcseit.
Sután karolt belénk a szó a tél után,
        mi óvatos szülők emeltük őt:
        titok maradj, tagadva szülj időt.
Nyugalmas éjszakák csodája feltüzel,
        hol álmaidba szűnve képzelem:
        vagyok, s tebenned ébredek velem.
A vágyak éveit lekötve vesztjük el,
        a bőrön át egy ujjbegy éhe íz –
        malomkerékre fagyva kő a víz.
Fakók a számaink egy égi cédulán,
        s nem érti sok, mit ér nekünk e hit,
        a csend szerelme tört ezüstjeit.

A 22-es csapdája

vers

tavasz vetél, barázda csík-szemét
az Appián az árny ezer kereszt
ki rettegé, ha tőke lét ereszt,
a ciprusok plutóniumfejét

a farsebén mereng egy arzenál
de hét nyakán a fej konok s örök
az Appián világtavasz hörög
ha Capuaba tart a karnevál

William Shakespeare – 29. szonett

vers

Szerencse és világ ha nem kegyel,
magányom osztja sírva bánatom;
fölös fohászra ég sosem felel,
a sorsomat s magam hibáztatom.
Karolna bár belém a szép-remény,
s körülrajongna mind a sok barát;
ha mást övez talentum és erény,
a passziók is unt, üres csaták.
Lenézve szinte önmagam belül
a kósza elme Rád lel, ott megáll –
komor rögön ha éjre felderül,
pacsirta kél, s a trilla mennybe száll.
    Idézni lágy szerelmed oly vagyon,
    király ha kéri sincs miért adom.

William Shakespeare – Sonnet XXIX

Robert Frost – Erdőszélen mélázva egy havas estén

vers

Kié e hely, tudom talán,
de háza messze innen áll –
ki látna itt – lesem, hogyan
merül ligetje hó alá.

Bizony csodálja kis lovam,
hogy áll, de farm közel se van.
A fák s a tó mi közrevesz,
midőn az éj fölénk rohan.

Parány harang nyakán, s jelez:
ha tévedés-e mégis ez?
Egyéb nesz itt alig vagyon,
csak enyhe szél pihét legyez.

Be szép sötét e mély pagony –
de köt szavam, köt oly nagyon,
mi messze még, hogy alhatom,
mi messze még, hogy alhatom.

Robert Frost – Stopping by Woods on a Snowy Evening

Charlotte Mew – A quoi bon dire?

vers

A búcsuhangzatú szavad
tizenhat éve száll felém.
Talán halott vagy, úgy hiszik, szabad.
Nem én.

Ma én is egyre búcsuzom,
a lét fagyába érkezem.
Öreg személyre néz, ki lát, tudom.
Te nem.

Jön egy leány Napázta reggelen,
fiú, a csók, az utca sorra gyúl,
s a vallomás, hogy így sehol, sosem –
amint te túl
mosolyt ragyogsz, s kezem hajadba túr.

Charlotte Mew – A quoi bon dire?

Back to Top