Reinkarnáció

I.

Én vagyok Spartacus!
kiáltottam büszkén, teli torokból

csak az volt a bökkenő
hogy addigra már heten-nyolcan
kiáltották ugyanezt előttem

Én vagyok Spartacus!
harsogtam újra –
két másik hang vágott közbe

a mellettem álló srác
ki alig lehetett 20
cinkos mosollyal szeme sarkában utánzott
hirtelen nem tudtam
tiszteletlenségnek vegyem, szégyelljem magam
vagy engedjem
hogy a büszkeség hétölnyi hulláma
elsöpörjön minden más érzést

ritka látvány lehettünk
a new yorki ősz korai alkonyában

a 5th avenue-n
felhőkarcoló mögött tűnt el a nap utolsó fénye
s a tenger szele hűvösnek hatott
felemelt karomon

fekete alkarok erdeje
mind egy-egy fekete ökölben érintve
az ég alját
s lassan-lassan átszínezve azt
a magunk képére

a büszkeség hétölnyi hulláma
rendőrlovakat nem söpör el

sem a könnygázt
sem a fájdalmat

de azért is
Én vagyok Spartacus!


Az alapító

Firenze hogy tud nevetni, ó!
Caesar – ‘virágod szép, s vetni jó’
Firenze – ‘… nem rút, e(h)?’
Caesar – ‘et tu, Brute?’
Firenze – ‘… és Pont te, Vecchio?’


A hangyák útja

tépj, te világ, tépj
hatlábúra

nézd
vén Európánk –
falkám múltja
fala-
kon jól edzett
nagylábujja,
s ha az
oktán felhőt
arcán fújja,
a gyu-
fáját gyakran a
Balkán gyújtja

bele
zendül még bala-
lajkám húrja,
puszi-
pajtásunk lett
Bajkál gúnya,
csak a
nyakban szűk az a
pajtás gúnya

s most
hullik az élet a
krajcár-lyukba,
mint
új jobbágy lépsz
csapdájukba,
és
újra a pár, aki
markát nyújtja,
a te
jussod lám csak a
kancák rúdja

aki
menne, mehet ma, ki
marhán unja,
s bár
már nem a drótok a-
latt átbújva,
de a
lábak előtt csak a
hangyák útja

halld
agg anyafölded, a
hangján búja,
s ne i-
lyen rongy százast
szabj rá újra

jöjj
s tépj, ha akarsz, tépj
hatlábúra,
de ma
valld be, világ, hogy a-
gyad lágyulva,
hát
valld, csak valld, és
aztán újra


Európa

Ágyad ölel még, agg Európa. Ne féljem a népek
őrületét, hol lányhaja hervad bőröd alatt már
életanyámnak? Fékez-e bölcs, és nem csal-e kalmár?
Múlt sebe fáj-e, Phoenícia sarja, s emészt-e a vétek?

Horpad a tektonit, Ázsia kőfala mára a mátka.
Bírd ki, amíg én élek e Földön széfbe bezártan
dőzsöl az új isten fia holt inkák aranyában
szögre fakult sziveket lepi porral a századok átka:

Mák leve forró ópiumát viszi mélyen a véna,
Styx tutajával Hádész ingyen jár a melóba,
ádáz stroncium álom a Föld pipafüstje – a jóra
gyenge az emberi állat, rosszra pedig szava néma.

Őrzi a múltam sztyeppék lánya – ha lópata koppan,
vérző billog Atilla lován a Lenin-karabély. Még
hívnak dózsai vágy kaszakő-szikrái, de kétség
grillre tapos – fűtetlen hívek temploma roppan.

Körhegye távcsőmágnes, szállj oda fel ma Apolló –
Hold fele vitte az őrült Phaeton a Nap szekerét is.
Tépd ki a gyeplőt! Delphi halála a null hipotézis.
Szép hajad ék, Európa, de félek, csattan az olló.


Hot-drog

a trochiscus viperarum emlékére

I.

kanálban fortyogó leveske,
kereslek megbúvó erecske,
ragacsos penészíz bűn-konyha,
agyamat köti fel kiskontyba.
azt hiszem, mégis itt fogyasztom,
lökj ide fél grammot, s elalszom.

II.

klór-parfüm, neon-zizz, új emó,
szerveket gyilkol a jó kemó –
ennek is vége lesz majd egyszer,
de addig falhoz vág a vegyszer.
orvosom lemondóan mondja:
letűnt sötét korok gyógymódja:

orrszarvú agyar sem akad ma,
s piócák bőrödre tapadva,
sebekbe két marok pókháló,
sírkertben fejmoha-turkáló.
hot-drog ha gyötörne kolera:
napon sütkérező vipera.


Árulás

Kr. sz. e. 336

Hős Bukephálosz patája koppan
Korinthosz antik külperemén,
sörénye éjszín lángként lobban,
kékszemü óriás, isteni mén.
Vad heve sebző, fél, aki látja,
árnya csak az, mi ijeszti nagyot,
gyermeki kar lett ölelő hámja,
s hát takará el előle Napot.

Ura szandálos talpa tapossa
szikes út málló göröngyeit,
fölénye partját kétely mossa,
s perzseli szél a hite völgyeit.
Pár filozófus mögötte baktat,
fárad idősebb, fára hajol,
társa talányban fejet vakargat:
“Hogyhogy az úr most nem lovagol?”

Finom kezével védi Apolló:
“Huszadik nyár dala, pazar legény!”
Árész feketén száll, mint holló:
“Daliás harcos, királyremény!
Stratéga irigyelt képessége:
csatába hátán vinni Napot,
ellent vakítsa fényessége –
Makedón győz élni holnapot.”

Szandál csattan a völgy-mély csendben,
ég vörös alsó csíkja fakul,
holdfény alkonyi színben lebben,
látkép igézi s ejti rabul.
Rezzen, felnéz kábulatából,
tógáját bélepte a por,
domb tetején már épül a tábor,
lángol a tűz, és csordul a bor.

Fülöp halálát súgja a szellő,
seregek vértjén csattan a kar,
ledöfte ármány, ki most az Első?
Nagynak, okosnak lenni hamar!
Gondolat örvény egyre kavarja,
fegyverzajban szó odavész,
jósnők fátyla csak összezavarta –
“Hogyan is mondta ma Diógenész?

Kivert kutyákkal a porban láttam,
faragott márványkőre vizelt,
sütötte hátam a Nap – ha elálltam –
arcomat az, mit nekem felelt.
Hat szava, nem sok: több volt nálam,
s ő, aki rondít köztereket?
Nem lesz nép és romlott állam?
Lámpával keres embereket?!

Égbe kiáltom, vége az éjnek,
leigázlak, Föld, így akarom!
Ne takard fényem, vágyaim élnek,
ne takard tőlem már a Napom!” –
kitárja kardját emelő karját,
büszke, erős csapatára lenéz –
“Enyém a föld s ég, amíg szem ellát!”
Fakul zománcod Arisztotelész.

Zsebben hordja a jövőd a múltját,
nem menekülhetsz, bárhova mész,
elibéd ássa a kétség kútját,
s rád mutogatva elárul e kéz.
Álmaid álma le hányszor dőlt, és
hű-e, ha álmod félig egész?
Képzelt kérdés, sorsbeli döntés:
Alexander vagy Diógenész.


Még inkább

Hány ezer év, míg New York elsüllyed,
s ha átaludnám, majd ki ébreszt fel –
vanília égbolt, Hamlet nézi –
álomsatuból, mondd, ki ereszt el?

Atlantisz jegébe fagyott istent
felzavarta sok ostoba kakas,
morcosan nyújtózik, krákog, kiköp,
országra vizel – felhőnyi magas.
Unottan új búvóhelyet keres –
tán egy hegytetőn haverja lakát –
megvetőn néz le kis vírusokra,
csak megy, már nem zavartatja magát.

Tanulna bár lábujjhegyen járni
sok teremtés-korona s -romboló! –
megy csak dél felé Atlantisz isten,
víz emelkedik, combját csapkodó.
Köd hátán egy öreg város lebeg –
kövek, mint sajt kockák, erő-lego –
turisták bársony mosolya őrzi:
“vas nélkül ez volt ám kemény meló!”

Kérdeztük, hogyan, mi volt az ára,
mit őriz mosoly, s gyomlál a láma,
kit várt a kő, és vajon ki vára –
spanyol, kaphatsz a fejedhez máma!
A múlt kútjában már nevük sincsen –
sem fájdalmukra megkésett vigasz –
kik megszállottan odakarmolták,
írni bár nem, de tudták mi igaz.

Atlantisz isten zöld teraszon ül,
kokalevelet rág, nyugalma kincs.
Ex-hegycsúcs szigetek körös-körül –
istennyaraló “Machu Picchu Beach”.