Négy év Csehov

nyír kérge rikít
                                                   és vedlik a tó
gémeskút ásít
                                                   szomjan vesz a ló
hull napok hossza
                                                   s a halra a só
egyujjas élet
                                                   száz verszta a hó

lányuk egy kurszki
                                                   úrfihoz szökött
föld szakad kvarc forr
                                                   a vetés fölött
áll napok hossza
                                                   és sóban a hal
kurszki gyors sikolt
                                                   nem jött nem akar

tükör a szántón
                                                   a vetés oda
ásít a gémes
                                                   a szomjak lova
hálátlan kurszki
                                                   sebes szív falaz
ha ma sül kenyér
                                                   mit vetne tavasz

nyír kérge rikít
                                                   és vedlik a ló
a kurszki személy
                                                   már senki se jó
szélvörös ég tép
                                                   a vetés oda
s a tél ujjatlan
                                                   száz éj kaloda


Angyalszem

szívem még nem sárgul, ősziesen narancs,
s fejem sem töröm most sorson, istenen,
jól értem, honnét jön ez a belső parancs:
szemed egy filmből már oly rég ismerem.

ha feléd hajolnék, egy gumi ránt vissza,
nézlek csak szelíden, te vágy-szakadék,
anyakönyv zöld lapja a vodkám felissza,
csók-kötélugráshoz nincs több haladék.

időutazás lett a jelenben élnem,
tegnapból gurult ki, s hunyorog a mám,
bizarr ez a dráma, s én ódzkodva nézem,
múltat zúzhat szét, ha rosszat tesz ma szám.

néhanap megállok a kis-állomáson,
mint egy menetrendbe, szél lapoz belém,
gyűrött lapjaim közt esti megnyugvásom,
nem baj, hogy ha késel, jössz már tán felém.

tetovált pad alszik a váróteremben,
padló ajkán csikk és szétszórt szotyihéj –
tétova galambként kétely ül fejemben:
hátha ma sem jössz, s itt ér megint az éj.

fejem tán a gőzös, s korom csak a kincsem –
félálom riaszt meg – nem lesz, ki kiszáll,
szaladnék és lógnék a vagonkilincsen,
ám peronom száguld, s vonatod, mi áll.

hogy üzennék néked, s hogy tehetném titkon –
ujjam közt időm, már görbülő kanál –
szerencse sütikre bízom majd a titkom,
sok ezerből lesz egy, ami rád talál.

kínait rendelsz egy füst-köd tél-estéden,
rizsszemek közt tinta, süllyed szójaszósz,
MSG kapja el szívedet estében,
tészta roppanás, majd mély csend, szót se szólsz.

asztalon morzsák közt aprócska írások,
arcod elpirult, csak szárnyad hófehér.
“sose érdekeljen, hogy mit szólnak mások –
vészféken csüngök, míg időnk összeér.”


A szén dala

vas köve olvad
szítja a szén
lusta a holnap
keltegetém

fojt a monoxid
kénje facsar
bár a szemed szid
vágyam akar

csordul kő leve
illan a szén
testem forr bele
lenne enyém

páfrány temető
sírta szenet
lábam remegő
hátha szeret

álma a gyémánt
titkon eped
vágyom a sétányt
járni veled

vas fia csákány
roppan a szén
végzet e márvány
szíve helyén

hegy hasa mordul
húzza a mén
fortuna fordul
arca felém

vágány repíti
kattog a sín
párnám hevíti
átok e kín

elfogy a vas már
s elég a szén
szíve kacsint rám
felégek én

lenn a kohóban
érc se kemény
májusi hóban
fagy le remény