Még nem

számok peregtek a sátán kezéből,
s hulltak a porba, mint lepkehalál,
bingó – nyögtem fel a hűvös kegyétől –
én nem éltem még, s épp énrám talál?

mint olajfolt úszott telihold vére
a tó felszínén, mit került madár,
egy városgerinc borzongott a szélbe –
én nem éltem még, s a lány sem ma már.

ha kóbor kutyának falatot vetnék,
már egyetlen egy sem nyalja kezem,
csak állnak köröttem, szemük mind jég-kék –
én nem éltem még, rám égett jelem.

a pusztán loholva botlok rögökbe,
tériszony hánytat, s nem kábít a bor,
bennszakadt sikolyt mély víz nyelt örökre –
én nem éltem még, tép minden bokor.

tíz tonna gránit, de nincs test alatta,
sírkövem lettem, mit nem lep moha,
húsz gramm a lelke, ‘ki még el nem adta –
én nem éltem még, s tán te sem soha.


Nyolcadik

nyolcadik.
(hétfő, de második heti.)
dél-hajnal,
a fejem satuban sajog.
hasamra,
és? egy maszek megteheti!
rémlik már…
fű, Hendrix, ja meg a csajok.

ha ez a
szaurusz a fa tetején
nem fogja
be, (nincs tekintettel ő se?)
esküszöm,
de úgy segítsen engem… Én,
kimarad
naplómból az összes őse!

teremtek
egy vájunyi kávét elém.
hét napos
a hét? ki volt az a bika?
a ROMot,
ha gyorsan újraégetném,
ki venné
észre? termodinamika…

bagatell
etüd, még egy univerzum,
omegához
plusz egy… így… hiszen ordinál.
s mi van, ha
üres marad az impresszum?
(a madár
még mindig a fán ordibál?!)

végtelen
ciklusba ugrom hétvégén,
KGB
is kereshet, meg nem talál,
mindenség
mainframe-je, hagyjál már békén,
utánam
egy jön csak: az időhalál.

életem
rekurzió egy izében,
unalmas
napokba s imákba veszek.
kacagó
fáklya szavaid ízében,
jövendő
költőtárs, tolladban leszek!

utolsó
hivatalos meló, s megyek!
ráírom
Mózes bá dossziéjára:
sose fogj
újévi malacot, legyet,
s szamuráj
kardot low carb diétára!