Szimultán

mustrálgatom kopott család-fa táblámat:
pökhendi királynők után mért futok?
szárnyas lovaim bár L de L szállnának,
bástyákra fel én is csak gyalog jutok.

egy társam királyát óvja pillantásom,
sakkban van – kibic súg – és kissé korán,
pisszegnék, de késő, nincs sok választásom,
szótlan ül a mester, esélye sovány.

szimultánt játszik egy árnyalak mivélünk,
bólogat, és ellép, új partnert talál,
pepita világban fürkésszük, mi végünk,
s ránk se nézve ad majd mattot a halál.


Reinkarnáció

I.

Én vagyok Spartacus!
kiáltottam büszkén, teli torokból

csak az volt a bökkenő
hogy addigra már heten-nyolcan
kiáltották ugyanezt előttem

Én vagyok Spartacus!
harsogtam újra –
két másik hang vágott közbe

a mellettem álló srác
ki alig lehetett 20
cinkos mosollyal szeme sarkában utánzott
hirtelen nem tudtam
tiszteletlenségnek vegyem, szégyelljem magam
vagy engedjem
hogy a büszkeség hétölnyi hulláma
elsöpörjön minden más érzést

ritka látvány lehettünk
a new yorki ősz korai alkonyában

a 5th avenue-n
felhőkarcoló mögött tűnt el a nap utolsó fénye
s a tenger szele hűvösnek hatott
felemelt karomon

fekete alkarok erdeje
mind egy-egy fekete ökölben érintve
az ég alját
s lassan-lassan átszínezve azt
a magunk képére

a büszkeség hétölnyi hulláma
rendőrlovakat nem söpör el

sem a könnygázt
sem a fájdalmat

de azért is
Én vagyok Spartacus!