Szív(j)árván(y)

hova lett ezer évem a puszta füvén
hova lopta a Döbrögi-banda büfém
hol a sétabotom, hol a bók, hol a szép,
hol az úri világ, hol a szent imakép

hova tűnt ez az ötven, a nyár-szerenád
hova süllyed a szívem a tengeren át
hol a ház ami óv, hol a gyermeki báj
hol a csók, hol a nép, hol a hangya-király

hova lett az a hölgy, aki érti a szót
hova nyelte az állam az állat-adót
hol a mértani sornak a vége, mesélj,
hol a válasz ezekre – ne várj, ne remélj


Róma hűse

előttem állt, e mondat oly banális,
omolt a zsemle-vállra szőke vízesés –
s ma Trevi kútba fúl a csobbanás is,
ezernyi macskakőre dér e számvetés.

a város éj, az útjait lejártam –
e görbe panteonba bűnt kopott cipőm –
sötétje lettem én, csak űr a zárban,
s a kulcs-a zárba-törve-vágy-világi nőm.


küldtelek fájón…

küldtelek félve
önzőn remélve

elröppent mátka
jó húsz év átka

a mindenáron
parazsát járom

véremben kél még
perce a kétség

csendje rám horpad
élve már holtad

vajon ma hol vagy
s van-e ki elhagy?

viselted ingem
szerettél engem

ölembe loptad
élted és holtad

arcomra fontad
belém csókoltad

rám lakatoltad
sziklád rátoltad

keresztként hordtad
s én

              téptem rólad
szent formám fájón 🙁

Sent from my iPhone