Ráktérítő

mennyi szétszórt, ferde-görbe fa az Ember.
megrezgő egyensúly, utak, mit gaz takar,
s a vágy – a dombtetőn az őszi tölgy – teher,
lábikra remegés, folytonos balkanyar.
lépj, ma sárba ásott gyökér, lépj, csak egyszer!
szédítő kötéltánc. Nap térít csakhamar.


Vissza a vadonba

II.

rövidzár
rázza fel szilikon műagyad
léted is rákot kelt
jobb mint
több műanyag
konzumált eszmekör
ízes propaganda
ferde torztükörben ismersz csak magadra
kapaszkodsz a lapos világ peremébe –
Higgs boson
tudod mit
elmész a fenébe!

legenda őrzi
ki szélét elengedte
szeméről tépte a kötést
s
ki megtette
nem félte végét a létének nemlétben
vadon hívó szavát idézte –
nem régen
dédapja
ükapja élt még ott
s vadászta dúvadat ebédre
esőben elázva

fehéren markolod,
homlokod veríték
sápad a lakáj
hol hullik a teríték
négyzetbe tört formád
szegecselt egysejted
Faraday ketrecben él szíved
azt sejted
álmodban hallod
hogy hámlik a csend bőre

engedd!

a vadon hív
lázálmok csendőre