Hálás

frankó ez azért, hogy nem gyötör a köszvény,
s piócás embert is régen láttam ám,
falakon sem vagyok ‘FOGJÁK EL!’ körözvény –
a te érdemed mind, édes jó anyám.

fotelbe rogyva sem zuhan át a testem,
tépőzár lassít sok szállna-percemet,
gyermekbetegséggel -álmon át nem estem,
s ló nélkül is éltem véka herceget.

páran olvasnak is, s nem buktam oroszból,
nem kell nékem sok már napnak nap után,
le sem esem tán majd a ferde toronyból –
szabadlelkű lettem, ezt adtad apám.

tükröm bár egy aprót hazudik koromról,
s a felnőtté válás lovam fogja ki,
van karomban olykor, van még ki dorombol –
ha az ember hálás, jó kimondani.


Megmondta

megmondta apám, hogy
kihalunk fiam,
hiszed, nem, akárhogy,
görnyed a higany.
kitömve lesz magyar
múzeum falán –
humora bár fanyar,
megmondta apám.

vitathatjuk ezt, hogy
volt-e igaza,
késő már, mivelhogy
kihalt ő maga.
s amit élt, se tárlat
múzeum falán,
cserélik a zárat –
megmondtad, apám.


Akkor

tudásvágy lett örökségem,
apám néha játszott vélem,
vesztett idő keres utat,
alkony vörösborban mulat.

tábla szélén bástya szökik,
apámról minden vers rövid,
szerelem kútköve rajta,
kakasviadal ég alja.

derűk vizét nyarak hozták,
apám ere azúr holtág,
ígéretből font kerítés,
fácántollas úri érzés.

szarvasbika mit sem sejtő,
apám éjcsend, súg az erdő,
életvízbe szél csap vadul,
irgalmat csak űzött tanul.

gyötört szemben életútja,
apám kezét fogom újra,
sorsunk összeköt és szétbont,
szurokba ragadt az égbolt.

némafilmként égett belém,
apám teraszán int felém,
korall-rózsa kő markomban,
szívkövemet kimarkoltam.