Örökség

kisfiúként sírva búsan
jóanyám ölébe bújtam
s harminc évvel öregedve
fiam bújt az én ölembe

mivel nékem nincsen lányom
fiamé lesz tudományom
s ha kihűlt az összes vágyam
fiamé lesz majd az ágyam

dalaim ha eldaloltam
fiamnak adom a tollam
s ha nem gyűlöl Ember egy sem
tiétek lesz mind a versem


Hálás

frankó ez azért, hogy nem gyötör a köszvény,
s piócás embert is régen láttam ám,
falakon sem vagyok ‘FOGJÁK EL!’ körözvény –
a te érdemed mind, édes jó anyám.

fotelbe rogyva sem zuhan át a testem,
tépőzár lassít sok szállna-percemet,
gyermekbetegséggel -álmon át nem estem,
s ló nélkül is éltem véka herceget.

páran olvasnak is, s nem buktam oroszból,
nem kell nékem sok már napnak nap után,
le sem esem tán majd a ferde toronyból –
szabadlelkű lettem, ezt adtad apám.

tükröm bár egy aprót hazudik koromról,
s a felnőtté válás lovam fogja ki,
van karomban olykor, van még ki dorombol –
ha az ember hálás, jó kimondani.


Csak egy

keze téli madáretető,
szive házon a ferde tető,
s ha lecsúszik a hó,
be nem ázik a jó,
anya egy adatott, szerető


Eszmélés

Anya, mondd, ők szeretnek bennünket?
Mit húztak körénk a hatalmasok?

Ne félj, ha az éles sötét rémiszt,
így tán nem jönnek be a farkasok.

Anya, de ugye szeretnek minket?

Jer karomba, hadd ölellek már!
Apának derékszíjat is adtak,
már karban-tarthat, míg kenyérre vár.

De, anya, tényleg szeretnek minket?

Hidd el, szeretnek, ne aggódj, kicsi!

Kint halk ezüst roppanással gördült
s hányt mély fagyba egy locsolókocsi.


Középakarat

Anyám szemében élt az élet,
pedig testét halta a halál,
gyűrött volt kezén a szeretet –
tótükör fodrain rám talál.

Ha egy nap halálomról írnék,
feledjétek, ne olvassátok –
mát markol, bogáncs minden emlék –
a tavasz bennem örök átok.

Távol, ha megreccsen egy faág
október tej-rozsda hajnalán,
s pírt tépnek égre vén vadlibák –
ennyiből hidd, itt voltam… talán.