Mező Kornél - kortárs vers és próza blog

Cserno

robbant 86.
arcot pirított, húsba vágott
a sztyeppék szele.
étvágytalanná tett.
geiger-müllerem duplán kattogott
melletted
azon a sebzett május-elsején
erőt hazudó zászlók árnyában.

öl,
sokféleképpen öl
a láthatatlan.
van,
ki feláldozza magát, s ki áldozatul esik,
ki remél, s ki reménytelen.
van,
kit hosszú évekig emészt,
be nem gyógyuló, újra fakadó sebekkel.

fekete lány

még éretlen gyermekek voltunk.
hulltunk egymás felé,
ütköztünk, taszítottunk, hasadtunk, fájtunk.

életnek hívtuk mind, ami fáj

s először kérdeztük: miért?

még sírtuk szüleink szemét –
ösztönből megfelelni az ő világuknak –
de egymás szeméből próbáltunk
sután
nevetni tanulni.

holtig keressük
azt a tekintetet,
azt az optimizmust sugárzó
gyilkos kék eget.

szüleink szeméből tanultunk sírni

gyermekünk szeme tett benne profikká

amikor
talán
már késő az igaz könnyekért.