Egyre megyek

ha akadt, kinek élj,
ha leéget az éj,
csak a gyertyaviasz
maradéka igaz

csoda csend ez a lét,
ki se hűlt helye még,
savanyú szerelem,
fele fáj, fele nem

buja márciusok,
ez az egy, az a sok,
hevük édes eper,
öl-e földre teper

de ma száraz a láz,
köhögős babaház,
molyevett kimonók,
kirugott eladók

ha kitűzte jelét,
ezeregy remetét
visz a hajnalokon,
visz e messzi rokon

boronált rohadás
ez a nép-rianás,
fele tud, fele fél,
üveg éle e tél

koronás loholás,
miliószorozás,
genetic-feledés,
kimerült lebegés

s ha e Spárta-halál
a tüdőmre talál,
levegőt se veszek –
megyek, egyre megyek


Városias

egy vérfoltos kötény
a halak igaza.

panel, kuka, kökény,
hol fű, hol a laza
jó negyvenes aszfalt.
fenn apró konyhába
beszorított asztalt
vesz körbe még máma
pohár s a pár alak.
Ádvent jő s Karácsony,
kongják kopár falak.
áldomás-parázson
fals az éji kardal,
s vágy: horpadt serpenyő –
jövőre lesz kardhal
s új műanyagfenyő.

ma ünnepi ponty vár –
bár koktélruhátlan –
fél kád vízbe holt nyár
a fürdőszobában.
samponos sarokrész
színpompás, elbűvöl.
dugó-lánc Damoklész,
oldalvonal szűköl.

tévé felett gömbben
egy aranyhal, s kis víz,
azt bámulják többen.
halk proletár striptease –
sem pikáns, sem vidám.
mind máshogy és mást lát,
tört halszemoptikán
szűzi-tiszta mását.
ön-feledt barchoba,
mézédes kalapács
hull le s csap tarkókra.
acélos tört kalács,
csepp klóríz, kis tartár,
felköhög egy szálka.
hétszáz éve tart már,
élve ölő átka.
élet? cáfolt cikkely,
semmi mindenáron.
kád peremén pikkely –
ingyen visz már Charon.


Ecce Homo

minden eszmekör tanít a
kezdetekről azt gyanítva,
félrement-e – s készakarva? –
egy atom, vagy éva-alma,
s most tebenned él-e magja.

benned él, de légy-e rabja,
(h)idd-e mérged ész-akadva,
s küldj-e bárkit északabbra?
nincs igaz teérted írva –
kár, hogy egy sem így tanítja.


A csillaghoz

mi távol ő, ki égre lép,
s szemembe hull a fénye,
világba küldte csepp jelét
ma milliónyi éve.

ki tudja, dúl-e benne tűz,
a messzi múlt varázsa,
kihunyt-e rég, s csak űrje űz
a hidrogénparázsba?

s ha éji délibáb a tánc,
az ég örök bilincse,
fakult idő, mi rajta lánc,
a titka: vanja, nincse.

szerelmek égnek így talán
tekintetért epedve,
a szívek est sötét falán
felizzva, majd feledve.


Mihail Eminescu La steaua című versének fordítása

Az álmok mögött

álmaim előtt te érkezel
s rám gyújtod hálószobám
kínommal testtelen vétkezel
láng-nyelved áldón profán

kőfalnak vezetsz sok hajnalon
s dobszóba veted szavam
neved bár tilos sóhajtanom
ellopnám szíved, ha van

ám

fehér bot lennél csak kezemben
s önzésből varrt jelmezek
szeretni lehet bűn, s kegyetlen
adnék, s mégis elveszek


Portalan

a test a liftbe szállt, a falra dőlt
a ferde fémdoboz s a két pacák.
e dossziéba múlt, kiírta őt
a tollvonás-halál, a kék pacák
papírlapon maradtak ő s a lét
farolt a Żuk, ma terhe földi láng –
utószor írta égre föl jelét
a porba tört ezernyi csontszilánk.

a fordulóban állt a lelke még,
s a kőhidegbe csend kötött belé,
porát a szél feledte szerte rég,
a liftre várt csak egyre – fölfelé.


Sózott utakon

vashíd remeg és
talpfák ugaron,
ónos csepegés,
Hold kél, s ugatom

sózott utakon
fagy volt lepedőnk,
hozzád utazom,
érints legelőbb

tél dúl ideát,
gésák nyaka hó,
lankán rideg ág,
tűz légy s takaró

egy lesz gyökerünk,
két kert meseszép,
kék tót ölelünk,
titkod belelép

vágyam fele-vágy,
fátylad csodanő,
bölcsőnk betegágy,
szívem kovakő

késő születés,
meddő szerelem:
csókunk üde méz,
gondod ne-velem

szőkén hezitálsz,
s holnap letagadsz,
vino veritas,
küldj hát, ne marassz

küldj el, s utazom,
lyukból a cipőm,
sózott utakon
járt el vad időm


Még hiszed?

nagyok is éppúgy hibáznak,
kicsikben is van tökély,
vannak, kik ésszel vitáznak,
nem mint pár szamár ködén.

nézd azt, ki hitébe markol,
bármi is légyen a hit,
más eszmék ellen mint harcol,
elhazudva valamit.
fontosabb néki hittársa,
s hitéből erényt emel,
mint az, hogy nyílt szemmel lássa,
függőségére felel.

foltok majd lassan kiáznak,
vizesnek hat a tömény,
nagyok is éppúgy hibáznak –
s parázslik benned tökély!


Fészked kövén

fészked kövén
virrasztok éjtlen
balról balra
gördülünk ébren
hűvös márvány
csípőmbe olvad
nedves álmod –
szentelt a holnap

fészked gallyán
hajad mint ében
balról jobbra
szépen, mint régen
bűvös kátrány
álmokba lépek
halkul múltunk –
jönnek a gépek


Nem adatott

ajkunkon eltitkolt vágyak
hol rejtsem tíz évig én
hol búvik lebbenő árnyad
s a
kényszerbe fojtott igém

én-is világban bolyongok
kétely lett szívdobbanás
költő vagy, mondhatsz bolondot
vagy
bolond vagy, mondhatja más

hol leszek már akkor én is
hol bújnánk évekre el
mentsvárunk hulló poézis
s ki
lesz majd, ki lentről emel

mit ad még akkor egy csókom
mit ad, mit nem adhatott
homokban lábnyomod óvom
lásd,
nem lett, mi nem á(l)datott


Jöttek

Pondichéry-ből zsibongva
jöttek ők sovány gebén,
rozsdaszín batyut kioldva
dőlt az ócskaság elém.

Léptek összevisszasága
löszt kavart fel ősz egén,
fog ropog, s a piszka sárga,
portakarta ős erény.

Két arany tapadt kezükre
s hét kötetnyi töltemény,
jöttek ők, s fülekbe gyűrve,
Pondichéry-ből, szegény.

Arkangyal

azt hiszed, ismersz, és ismerlek,
régen nem látszom már istennek,
s rég nem is látsz már a jövőnek,
csak egy olykor hazajövőnek.

hiszed, hogy élsz, vagy hogy éltetlek,
óvtak is többen, mert féltettek,
szárnyvesztett zuhanást sugalló
egyet szeretni, ki mulandó.

azt hiszed, árthatsz, vagy árthatok,
mért tenném, hisz mindent áthatok,
s tettekre ne volna bocsánat –
hús-vér is vagyok, már bocsánat.

azt hiszed gyűlölsz, vagy gyűlöllek,
s benned csak acél vagy tűz öl meg,
álmod, hogy nélkülem létezhetsz,
mégis, mint gyermeket dédelgetsz.

azt hiszed, elhagysz, vagy elhagylak,
van-e pont, hol szívek megfagynak,
szerelmek hűtötte hadjárat,
angyalok útján hagyd, hadd járjak.


Szilánk

új kis csésze, porcelán
belé képzelt óceán

illatozik, gőzölög
felszántják a gőzösök

kihörpintem, kortyolom
nem is édes, korholom

asztal szélén porcelán
elpárolgó óceán

végét már jól ismerem
félek, tán le is verem


Sárga

sánta ősz alva jár,
ködbe kötve csend határ

sárga kert várta már,
véle költöző madár

sárba lép, meg-meg áll,
fél falatnyi szóra vár

spárga csüng, ágba fáj,
átok ül cseresznyefán

télelő, kert-halál,
sárga gyász-a szánja tán


T+1

a
völgymélyben kibomló
este üstökébe
kapaszkodtunk ketten,
dombon üldögélve
ittam illatod.

az
univerzum kivárt.
lassan jött a válasz
lányos, tiszta szívvel –
húzódj mellém, s válassz
vélem csillagot!

te
túl fogsz engem élni
hét nappal, egy évvel…
költőkanóc átka –
hányszor loban, ég el,
s perzsel billogot.

egy
ködbe lehelt könyv, egy
gondolatjel-óda,
utolsó sorát majd
löszfalakba róva
vetne írmagot.

én
így akartam mindig –
sem lappal, sem éllel
nem görbülni mához,
zsebemben a széllel,
kergetni napot.

majd
ott leszek csak gyenge,
hol a jövő bújtat,
akkor ölelj újra,
s válassz velem múltat –
feledd csillagod.


Büntetett előétel

kívántam sódat, a mézed, keserved,
s bár nyálam folyt, hiába,
meg nem kapom,

kívántam mérget és savany-szerelmet,
bús ősz-ég rám kiáltva
vert el nagyon.

kívántam roppanó prézlid harapni,
és kívántam tejszíned
bőr illatát,

fő-fogást, győzelmet vártál aratni,
s én tükröztem felszíned
éj-csillagát.


Szimultán

mustrálgatom kopott család-fa táblámat:
pökhendi királynők után mért futok?
szárnyas lovaim bár L de L szállnának,
bástyákra fel én is csak gyalog jutok.

egy társam királyát óvja pillantásom,
kibic súg: sakkban van, és kissé korán,
pisszegnék, de késő, nincs sok választásom,
szótlan ül a mester, esélye sovány.

szimultánt játszik egy árnyalak mivélünk,
bólogat, és ellép, új partnert talál,
pepita világban fürkésszük, mi végünk,
s ránk se nézve ad majd mattot a halál.


Jöjj velem

koromat sose nézd,
se cipőm, se a pénzt –
ha a csín csak a csíny,
csal a gondolatod.

ha szavad nem egész,
s a szived sem igéz,
telefútt kocsiszín
csak a hódolatod.

gyere, izzon az ész,
parolázzon a kéz,
s ha fejünkben a rím,
dal a gondolat ott.


Őszi reggel

bánt, ha szeretni tilos tele szívvel
bölcs, ki a gyűlöletét temeti
szép, ki az éjben az ég fele ível
eb, ki saját kanalát nem eszi
vágy, ami hajtja a percem előre
ősz, mi fejemre meszelte jelét
tűz-horizont kel azúr legelőre
száz szerelem hiszi még melegét


Szelektív némaság

ha lekozmált világ bosszant
mért tennénk még hozzá rosszat

jó társaddal hallgatsz jókat
szép beszédnek hallatszókat

giccs lenne az együttlétre
ne vágyj tőlem elnyűtt szépre

s életed, hogy vélem töltsed
nem mondok már néked bölcset

szólok én, ha szájad kérem
s tüzes karikában vérem
mondom, ha a szemed éget
mondom én, azt nem kell kérjed