Büntetett előétel

kívántam sódat, a mézed, keserved,
a nyálam folyt, hiába,
meg nem kapom,

kívántam mérget és savany-szerelmet,
bús ősz-ég rám kiáltva
vert el nagyon.

kívántam roppanó prézlid harapni,
és kívántam tejszíned
bőr illatát,

fő-fogást, győzelmet vártál aratni,
s én tükröztem felszíned
éj-csillagát.


Szimultán

mustrálgatom kopott család-fa táblámat:
pökhendi királynők után mért futok?
szárnyas lovaim bár L de L szállnának,
bástyákra fel én is csak gyalog jutok.

egy társam királyát óvja pillantásom,
sakkban van – kibic súg – és kissé korán,
pisszegnék, de késő, nincs sok választásom,
szótlan ül a mester, esélye sovány.

szimultánt játszik egy árnyalak mivélünk,
bólogat, és ellép, új partnert talál,
pepita világban fürkésszük, mi végünk,
s ránk se nézve ad majd mattot a halál.


Jöjj velem

koromat sose nézd,
se cipőm, se a pénzt –
ha a csín csak a csíny,
csal a gondolatod.

ha szavad nem egész,
s a szived sem igéz,
telefútt kocsiszín
csak a hódolatod.

gyere, izzon az ész,
parolázzon a kéz,
s ha fejünkben a rím,
dal a gondolat ott.


Őszi reggel

bánt, ha szeretni tilos tele szívvel
bölcs, ki a gyűlöletét temeti
szép, ki az éjben az ég fele ível
eb, ki saját kanalát nem eszi
vágy, ami hajtja a percem előre
ősz, mi fejemre meszelte jelét
tűz-horizont kel azúr legelőre
száz szerelem hiszi még melegét


Szelektív némaság

ez is várná, az is nógat
nem hazudok hamis jókat

a világ lekozmált, bosszant
mért tennék még hozzá rosszat

giccs lenne az együttlétre
ne vágyj tőlem elnyűtt szépre

s életed, hogy vélem töltsed
nem is mondok néked bölcset

szólok én, ha szájad kérem
s tüzes karikában vérem
mondom, ha a szemed éget
mondom én, azt nem kell kérjed


New Orleans

alkony függ felhőn
ég porral – bordal
aszú perceg
fásult percek
rossz vesszőgebe
egynémely kétely
vesző tudás
vesszőfutás
jazz-réz-íz számban
a meddő idő
éltem rabon
dollár-halom
gyász zenés menet
könny ma is hamis
hűse gangon
csorgó argon
űr mélyén fordul
szél, pirkad, s hírt ad
van még légkör
fehér fényt tör
prizmád chique-tükör
ha tested fested
legszebb hobbid
ölelj – jobb itt


Majd

majd kinő a szárnyad
majd benő fejed
majd rájössz, mi várhat
s hogy mit nem lehet

majd találsz egy fillért
majd dagad zsebed
majd megérted, nincs mért
s csak vágod gyeped

majd fáj, hogy elhagytad
majd megjő eszed
majd viszketnek rajtad
a beforrt sebek

majd harcolsz egy harcot
majd kérded, hova
még felragyog arcod
s nem voltál soha


Szív(j)árván(y)

hova lett ezer évem a puszta füvén
hova lopta a Döbrögi-banda büfém
hol a sétabotom, hol a bók, hol a szép,
hol az úri világ, hol a szent imakép

hova tűnt ez az ötven, a nyár-szerenád
hova süllyed a szívem a tengeren át
hol a ház ami óv, hol a gyermeki báj
hol a csók, hol a nép, hol a hangya-király

hova lett az a hölgy, aki érti a szót
hova nyelte az állam az állat-adót
hol a mértani sornak a vége, mesélj,
hol a válasz ezekre – ne várj, ne remélj


Álmodom

kevés, ki barátom
s álmok visznek bajba
de
bárhogy lesz, se bánom
nem kesergek rajta

álmok nélkül létem
megfeneklett bárka
egy
világ, amit éltem
senkinek sem álma

nem vagyok én senkid
s szálka tán szemedben
de
ha nem álmodsz semmit
ki hinne énbennem?

mi volna a többlet
s mivé lennél, élet
ha
nem álmodnék többet
ki álmodna Téged?


A kés élén

a kés élén nem hűs a kék acél,
nincs álom, éhség, fájdalom se gőg,
az út rideg ma, metsző jég a szél –
ha láthatom, se láthatom meg őt.

oly más múltat zúg fejemben e zaj,
egy régi vers csak nyűtt kátránypapír,
a kés pengéje belém s bele mar –
egy jósnő mered rám – kártyán fakír.

a fejre állt világ, mi rúg s kiköp,
rám rivall néhány szép kis semmiért,
a lejtőmön egy Hindenburg kiköt,
és szeretni ma már nincsen miért.


Az utolsó

II.

a képzeletemben
oly gyakorta följön
az utolsó ember
ki meghal a Földön

egy faj, mely imbolygó,
mi itt volt 1 okkal:
hadd játsszon a bolygó
a műanyagokkal

George Carlin eredeti ötlete nyomán


Az utolsó

I.

a képzeletemben
oly gyakorta följön
az utolsó ember
ki meghal a Földön

s hogy mit tesz egy isten
ha senki se látja
tán felveszi ingem
s majd az lesz kabátja

a maszkját levéve
tán magára ismer
majd lankák levében
ellangyul az inger

már nem alkot újat
és legyint világra
a dombtetőn fújtat
s már nem vár imákra

világegyetemben
fizetve a kölcsön
ha meghal az Ember
az utolsó Földön


Öreges reggel

percem, mit elhagyok
mind tétovább
gombnak zsebet szabok –
hová tovább?

gyűrött a köldököm
árnyam sötét
hokedlid föllököm
farban sörét

ballaszt az álmodás
múlt a béklyó
csúszós az áldomás –
ennyi még jó

mit ér a tanultság
hallj másokat
s mesékből tanulság
szeress sokat

ne játsszunk félvakot
s várjunk csudát –
főnixnek vén vagyok
nincs egy gyufád?

PS

holnapra itt vagyok
s talán bujább


Tisztulás

májamban őrzök sok varázsigét,
felittam tiéd – és a másikét –
gőzölgő, ránk roskadt nyár üstökét,
vállakra tapadó est hűvösét,
reflektor fényeket gallyakon át,
meztelen gyöngyöket, vad lakomát,
tudást és mámort, az élet savát,
fejünkre dermedő évek szavát.

hét napig égjen a szantálfaláng,
hét égnek hulljon a csilláma ránk,
kétszer rám senki se vessen követ,
hét évig éljen, ki engem követ.


Írsz nekem?

ma azon filóztam, mit írnék neked,
hisz másoknak írtam már hatot-hetet,
s ha úgyis épp itt vagy, ne mondj rá nemet,
mert meglátod jó lesz, csak hidd, hogy lehet.

majd írok egy kertet, egy rózsát, s deret,
húsz évet, egy percet, száz titkot veled,
s megírnám az alkonyt, az őszt és telet,
hogy szelet vetek majd, s te vérző eget.

vagy te írj most, cseréljünk helyet s fejet,
a bőrömbe rója két kezed neved,
bár ne is, csak suttogj, írt jelek helyett,
mert szélcsend a lelkem, ha testem szeret.


Lent és fent

I.

ki tett szememre hályogot
gumimba rajzszöget
a várfalamba vályogot
s a földbe hősöket

ki tett utakra balkanyart
az égre pöttyöket
ki tett anyába hímcsavart
csigára látcsövet

ki tesz kakasra harsonát
ha altatót lövet
ki kérte itt a tarhonyát –
a krumplim is köret

ki rázta földre kókuszom
s kiköpte főztömet
ki sírt a satnya bónuszon
s aranyfogat tömet

kezekbe kente piszmogást
gyüszükbe tűt döfet
kutyákba gyűrte vinnyogást
s kiadja szűröket

kitől a púp a vállakon
s a liszt között törek –
kidőlt a show-d, de vállalom
jöhet, ki rájöhet

talán nem átlagemberé
ha szó fejet töret
a szikra-láz se hengeré
sürít furat-löket

s hiába lopta percedet
e gúzs-nyakon kötet
s vakargatá a fejsebed
a szürke agyszövet

eszekbe szülni könyveket
nem egy kis ütközet
kicsal parányi könnyeket –
s marad bagolyköpet

II.

szivembe gyújt ma pislogást
egy égi nagykövet –
ki szórt hajába csillogást
s szemébe ékkövet

te adsz – miként az enyhe szél
az ing alá jövet
dadog, remeg, de nem beszél –
a nyelv alá követ

az öltözetke bűvölet
a selyme sejtszövet
kezem simítja bőrödet
s az összes öblödet

csak öntsd ma rám a vágyaid
a Vénusz-üdvöket
a csillag ott, s te, lánya itt
öleljen át öled


Játékos család

apa az égen Boeingjével,
s fia sem sokat aludt éjjel.
anya szól … hiába.
mikor jön ki már a
mosogatásból multiplayer?


Hétrét

minden ember hétrét világ
cifra álom, foltnyi vér
légypapírból hajtott virág
nem fizet, de bort igér

proteinbe göngyölt emlék
újévre maradt hiba
meztelen királyra kelmék
V-tlen küzdő vadliba

fogpiszkáló isten ínyén –
törve terítőn marad –
táguló múlt-tó-felszínén
megpattanó kődarab


Játszótér

volt gyomorsav ízű az alkony,
volt berúgott ajtó a nyár,
volt sárgászöld felhő a balkon,
volt tükörbe köpött a nyál,
volt kútból felhúzott a vekker,
volt nyögve lenyelve a szó,
volt izzadság bűze a nem kell,
volt cikcakkban-iszkolt a jó.

de mindig volt láss, tanulj, alkoss,
és mindig lesz újra szeress –
ma lökd még a hintám, légy pajkos,
s majd hunyóként sose keress.


Az alapító

Firenze hogy tud nevetni, ó!
Caesar – ‘virágod szép, s vetni jó’
Firenze – ‘… nem rút, e(h)?’
Caesar – ‘et tu, Brute?’
Firenze – ‘… és Pont te, Vecchio?’