Majd

majd kinő a szárnyad
majd benő fejed
majd rájössz, mi várhat
s hogy mit nem lehet

majd találsz egy fillért
majd dagad zsebed
majd megérted, nincs mért
s csak vágod gyeped

majd fáj, hogy elhagytad
majd megjő eszed
majd viszketnek rajtad
a beforrt sebek

majd harcolsz egy harcot
majd kérded, hova
még felragyog arcod
s nem voltál soha


Szív(j)árván(y)

hova lett ezer évem a puszta füvén
hova lopta a Döbrögi-banda büfém
hol a sétabotom, hol a bók, hol a szép,
hol az úri világ, hol a szent imakép

hova tűnt ez az ötven, a nyár-szerenád
hova süllyed a szívem a tengeren át
hol a ház ami óv, hol a gyermeki báj
hol a csók, hol a nép, hol a hangya-király

hova lett az a hölgy, aki érti a szót
hova nyelte az állam az állat-adót
hol a mértani sornak a vége, mesélj,
hol a válasz ezekre – ne várj, ne remélj


Álmodom

kevés, ki barátom
s álmok visznek bajba
de
bárhogy lesz, se bánom
nem kesergek rajta

álmok nélkül létem
megfeneklett bárka
egy
világ, amit éltem
senkinek sem álma

nem vagyok én senkid
s szálka tán szemedben
de
ha nem álmodsz semmit
ki hinne énbennem?

mi volna a többlet
s mivé lennél, élet
ha
nem álmodnék többet
ki álmodna Téged?


A kés élén

a kés élén nem hűsít jég s a szél,
nincs álom, éhség, fájdalom se gőg,
az út rideg ma, metsző kék acél –
ha láthatom, se láthatom meg őt.

oly más múltat zúg fejemben e zaj,
egy régi vers csak nyűtt kátránypapír,
a kés pengéje belém s bele mar –
egy jósnő mered rám – kártyán fakír.

a fejre állt világ, mi rúg s kiköp,
rám rivall néhány szép kis semmiért,
a lejtőmön egy Hindenburg kiköt,
és szeretni ma már nincsen miért.


Az utolsó

II.

a képzeletemben
oly gyakorta följön
az utolsó ember
ki meghal a Földön

egy faj, mely imbolygó,
mi itt volt 1 okkal:
hadd játsszon a bolygó
a műanyagokkal

George Carlin eredeti ötlete nyomán


Az utolsó

I.

a képzeletemben
oly gyakorta följön
az utolsó ember
ki meghal a Földön

s hogy mit tesz egy isten
ha senki se látja
tán felveszi ingem
s majd az lesz kabátja

a maszkját levéve
tán magára ismer
majd lankák levében
ellangyul az inger

már nem alkot újat
és legyint világra
a dombtetőn fújtat
s már nem vár imákra

világegyetemben
fizetve a kölcsön
ha meghal az Ember
az utolsó Földön


Öreges reggel

percem, mit elhagyok
mind tétovább
gombnak zsebet szabok –
hová tovább?

gyűrött a köldököm
árnyam sötét
hokedlid föllököm
farban sörét

ballaszt az álmodás
múlt a béklyó
csúszós az áldomás –
ennyi még jó

mit ér a tanultság
hallj másokat
s mesékből tanulság
szeress sokat

ne játsszunk félvakot
s várjunk csudát –
főnixnek vén vagyok
nincs egy gyufád?

PS

holnapra itt vagyok
s talán bujább


Tisztulás

májamban őrzök sok varázsigét,
felittam tiéd – és a másikét –
gőzölgő, ránk roskadt nyár üstökét,
vállakra tapadó est hűvösét,
reflektor fényeket gallyakon át,
meztelen gyöngyöket, vad lakomát,
tudást és mámort, az élet savát,
fejünkre dermedő évek szavát.

hét napig égjen a szantálfaláng,
hét égnek hulljon a csilláma ránk,
kétszer rám senki se vessen követ,
hét évig éljen, ki engem követ.


Írsz nekem?

ma azon filóztam, mit írnék neked,
hisz másoknak írtam már hatot-hetet,
s ha úgyis épp itt vagy, ne mondj rá nemet,
mert meglátod jó lesz, csak hidd, hogy lehet.

majd írok egy kertet, egy rózsát, s deret,
húsz évet, egy percet, száz titkot veled,
s megírnám az alkonyt, az őszt és telet,
hogy szelet vetek majd, s te vérző eget.

vagy te írj most, cseréljünk helyet s fejet,
a bőrömbe rója két kezed neved,
bár ne is, csak suttogj, írt jelek helyett,
mert szélcsend a lelkem, ha testem szeret.


Lent és fent

I.

ki tett szememre hályogot
gumimba rajzszöget
a várfalamba vályogot
s a földbe hősöket

ki tett utakra balkanyart
az égre pöttyöket
ki tett anyába hímcsavart
csigára látcsövet

ki tesz kakasra harsonát
ha altatót lövet
ki kérte itt a tarhonyát –
a krumplim is köret

ki rázta földre kókuszom
s kiköpte főztömet
ki sírt a satnya bónuszon
s aranyfogat tömet

kezekbe kente piszmogást
gyüszükbe tűt döfet
kutyákba gyűrte vinnyogást
s kiadja szűröket

kitől a púp a vállakon
s a liszt között törek –
kidőlt a show-d, de vállalom
jöhet, ki rájöhet

talán nem átlagemberé
ha szó fejet töret
a szikra-láz se hengeré
sürít furat-löket

s hiába lopta percedet
e gúzs-nyakon kötet
s vakargatá a fejsebed
a szürke agyszövet

eszekbe szülni könyveket
nem egy kis ütközet
kicsal parányi könnyeket –
s marad bagolyköpet

II.

szivembe gyújt ma pislogást
egy égi nagykövet –
ki szórt hajába csillogást
s szemébe ékkövet

te adsz – miként az enyhe szél
az ing alá jövet
dadog, remeg, de nem beszél –
a nyelv alá követ

az öltözetke bűvölet
a selyme sejtszövet
kezem simítja bőrödet
s az összes öblödet

csak öntsd ma rám a vágyaid
a Vénusz-üdvöket
a csillag ott, s te, lánya itt
öleljen át öled


Játékos család

apa az égen Boeingjével,
s fia sem sokat aludt éjjel.
anya szól … hiába.
mikor jön ki már a
mosogatásból multiplayer?


Hétrét

minden ember hétrét világ
cifra álom, foltnyi vér
légypapírból hajtott virág
nem fizet, de bort igér

proteinbe göngyölt emlék
újévre maradt hiba
meztelen királyra kelmék
V-tlen küzdő vadliba

fogpiszkáló isten ínyén –
törve terítőn marad –
táguló múlt-tó-felszínén
megpattanó kődarab


Játszótér

volt gyomorsav ízű az alkony,
volt berúgott ajtó a nyár,
volt sárgászöld felhő a balkon,
volt tükörbe köpött a nyál,
volt kútból felhúzott a vekker,
volt nyögve lenyelve a szó,
volt izzadság bűze a nem kell,
volt cikcakkban-iszkolt a jó.

de mindig volt láss, tanulj, alkoss,
és mindig lesz újra szeress –
ma lökd még a hintám, légy pajkos,
s majd hunyóként sose keress.


Az alapító

Firenze hogy tud nevetni, ó!
Caesar – ‘virágod szép, s vetni jó’
Firenze – ‘… nem rút, e(h)?’
Caesar – ‘et tu, Brute?’
Firenze – ‘… és Pont te, Vecchio?’


Róma hűse

előttem állt, e mondat oly banális,
omolt a zsemle-vállra szőke vízesés –
s ma Trevi kútba fúl a csobbanás is,
ezernyi macskakőre dér e számvetés.

a város éj, az útjait lejártam –
e görbe panteonba bűnt kopott cipőm –
sötétje lettem én, csak űr a zárban,
s a kulcs-a zárba-törve-vágy-világi nőm.


Eső

egy
szénakazalban
játszik a lelkem,
roppan a fű, tüsz-
szentem a port

leng
gondolatimban
véled e játék,
álom igéz, nem
féli a kort

ha
ember az isten,
hogy ne szeretne – a
szép szeme éltet, a
szája a tűz

oly
édes a jó szód,
szép, kicsi lányka, de
hív-e a kazlad
vagy tovaűz

el-
porlik a vers, mint
pernye reménye,
éget az arcom az
égre leső

majd
felkap a szél, meg-
lepnek a felhők –
ázik a széna, a
vágyam eső


Ady él

Nincs szép élet
Nincs bús halál
Fél az isten
Még rám talál

Édes bánat
Magyar nóta
Szent szerelmünk
Őszi óra

Messze Párizs
Bolond vére
Vad az ember
Csókja kéne

Szende isten
Sosem korhol
Öröklétben
Nagyra gondol


Hajtom a ménest

hajtom a ménest
porzik a puszta
rottyan a bogrács
lan-nyema-guszta

szentül a papsajt
trump a trappista
sohasem voltam
bonapartista

borzas az isten
kóca dióda
névjegyem át í-
rom ma griot-ra

töltöm az élest
abrakadabra
fűzd a babérom
mind baobabra

egy a fiam csak
s már ah’o képest
ültetek inkább
négyezer évest

góly-a-nya fészkelt
hinta palánkra
zöldül az élet
hajt a palánta

hogyha megérek
harmadik öltőt
nem veszek én fel
ósdi felöltőt

s batteriám ha
veszti a töltőt
ős-fa-gyökérnek
hintsed a költőt

s majd

hajtom a ménest
várva babámat
s csókol az ördög
vagy ki a bánat


Lejtés

mi veszta-vágy a völgy ölébe halt
szelíd dalába zárta zsenge múzsa –
de kéje szítva, lángba vitte húsa
akár temetve élve égne dalt

egy éjen át az ajka éhe nyalt,
s a hajnal-égre izzva gyúlt a rúzsa –
a Hold s a Nap között lebegve túsza,
a tollad is pirult, te lépre csalt

ma négy-levélre hajt, s a langya bánt –
a sétatér kövén a fényben ázik,
de reszket olykor ősz-levél gyanánt

szakajt, mit elveszejt – mezőn a másik –
az ékkövekbe tört a múzsa-láng
s örökje hűl a hamvadó parázsig


Endre barátom eredeti ötlete nyomán

Diétai magyar húsa

két garçon súg össze – Ady ő?
s nem hatja meg, hogy friss fagyi fő?
– csökkentett karbonát…
tisztán issza borát
pá rizs, pá baguette – mon magy-ieu!