Az utolsó

I.

a képzeletemben
oly gyakorta följön
az utolsó ember
ki meghal a Földön

s hogy mit tesz egy isten
ha senki se látja
tán felveszi ingem
s majd az lesz kabátja

a maszkját levéve
tán magára ismer
majd lankák levében
ellangyul az inger

már nem alkot újat
és legyint világra
a dombtetőn fújtat
s már nem vár imákra

világegyetemben
fizetve a kölcsön
ha meghal az Ember
az utolsó földön


Apollo 8 jegyében
születtem – nékem
anyaföld az anya-Föld


Öreges reggel

percem, mit elhagyok
mind tétovább
gombnak zsebet szabok –
hová tovább?

gyűrött a köldököm
árnyam sötét
hokedlid föllököm
farban sörét

ballaszt az álmodás
múlt a béklyó
csúszós az áldomás –
ennyi még jó

mit ér a tanultság
láss másokat
s mesékből tanulság
szeress sokat

ne játsszunk félvakot
s várjunk csudát –
főnixnek vén vagyok
nincs egy gyufád?

PS

holnapra itt vagyok
s talán bujább


Tisztulás

májamban őrzök sok varázsigét,
felittam tiéd – és a másikét –
gőzölgő, ránk roskadt nyár üstökét,
vállakra tapadó est hűvösét,
reflektor fényeket gallyakon át,
meztelen gyöngyöket, vad lakomát,
tudást és mámort, az élet savát,
fejünkre dermedő évek szavát.

hét napig égjen a szantálfaláng,
hét égnek hulljon a csilláma ránk,
kétszer rám senki se vessen követ,
hét évig éljen, ki engem követ.


Írsz nekem?

ma azon filóztam, mit írnék neked,
hisz másoknak írtam már hatot-hetet,
s ha úgyis épp itt vagy, ne mondj rá nemet,
mert meglátod jó lesz, csak hidd, hogy lehet.

majd írok egy kertet, egy rózsát, s deret,
húsz évet, egy percet, száz titkot veled,
s megírnám az alkonyt, az őszt és telet,
hogy szelet vetek majd, s te vérző eget.

vagy te írj most, cseréljünk helyet s fejet,
a bőrömbe rója két kezed neved,
bár ne is, csak suttogj, írt jelek helyett,
mert szélcsend a lelkem, ha testem szeret.


Lent és fent

I.

ki tett szememre hályogot
gumimba rajzszöget
a várfalamba vályogot
s a földbe hősöket

ki tett utakra balkanyart
az égre pöttyöket
ki tett anyába hímcsavart
csigára látcsövet

ki tesz kakasra harsonát
ha altatót lövet
ki kérte itt a tarhonyát –
a krumplim is köret

ki rázta földre kókuszom
s kiköpte főztömet
ki sírt a satnya bónuszon
s aranyfogat tömet

kezekbe kente piszmogást
gyüszükbe tűt döfet
kutyákba gyűrte vinnyogást
s kiadja szűröket

kitől a púp a vállakon
s a liszt között törek –
kidőlt a show-d, de vállalom
jöhet, ki rájöhet

talán nem átlagemberé
ha szó fejet töret
a szikra-láz se hengeré
sürít furat-löket

s hiába lopta percedet
e gúzs-nyakon kötet
s vakargatá a fejsebed
a szürke agyszövet

eszekbe szülni könyveket
nem egy kis ütközet
kicsal parányi könnyeket –
s alant bagolyköpet

II.

szivembe gyújt ma pislogást
egy égi nagykövet –
ki szórt hajába csillogást
s szemébe ékkövet

te adsz – miként az enyhe szél
az ing alá jövet
dadog, remeg, de nem beszél –
a nyelv alá követ

az öltözetke bűvölet
a selyme sejtszövet
kezem simítja bőrödet
s az összes öblödet

csak öntsd ma rám a vágyaid
a Vénusz-üdvöket
a csillag ott, s te, lánya itt
öleljen át öled