Barackot hoztam –
mondd csak, hogy látnod öröm,
hisz párnádra hűlt reggeli csók
mint kutyakorcs a hamvas kövön –
húst vess elé, ne cipót.
Barackot hoztam –
üvegfalon át oly más:
az éhedt vágyak mi’ soványak,
a léptük csend, fókusztorz mozgás,
s vetnek nyúllopó árnyat.
Barackot hoztam –
zsebünkben álmok törtek,
az ég alján holnapból ma lett,
de árnyaink hol falhoz dőlnek:
lágy csokoládé-balett.
veszett kutyád vagyok, nagy ég,
szukák tagadt porontya,
azúr pofádra sörhab ég,
s szakáll a nyál, a rojtja.
egy ölni messzeség a Hold,
s lidércnyomás a nincsen,
a holt kutakba visszafolyt
szikes por íze kincsem.
veszett kutyád vagyok, Nagyúr.
a puszta tarja börtön –
a véd-neved mi rég fakúl
e rám rohadt nyakörvön.
itéletét, veszett ebek,
idő a csontba rágja –
nyakuk leszegte hűtlenek
koszos kötélre várva.
őszi levélre
fényképezni jobban vársz
mint gereblyézni
Bugatti zökken át az út tükörszemén,
csatornarács felett a pára hentereg.
A nyárutó kövér ölébe fekszem én.
Esett. Kihűlt a tér. Ne gyertek emberek…
A város elterült, nagy álma mély-grafit,
neon bizser-varázsa váltja színeket,
takarj be zebracsík, s tanúm legyél trafik,
fülem ha sínre hajtva várja szívedet.
A villamoskocsin kapaszkodód leszek,
s hol utca vége jő, s a járda törmelék,
az újra ifju kar… de fél talán kezed –
lerogyva ülnek ott a falba tört ekék.
Konok varázserőm lehányt kövön fakad:
teremtenék köréd egy édes óceánt,
habos-fehér eget, s a vállra szárnyakat
belátni Caprit és a szűzi Orleans-t.
Vörösre tört bütyök hasítja hajnalom,
tunyák, rideg kötözködők a reggelek.
Mit élni kéne még, ma majd kicsit halom,
de est ha jő föléd, egedre felkelek.
Beléd feledni újra hogy lehetne még…
s min áll kijárni / bukni élet-oskolát?
A fanpihék becézte ajkak éhe ég –
bagót köpök, s török fel egy poros Škodát.
első értelmezésben
Hiányodat hogy ontja április,
ha cifra-tarka díszeket kötött –
ma ifju szívre keltne bárkit is,
de véle már Szaturnusz elszökött.
Hiába hív – vidám, s nem is dala,
madárkafütty se szín a lelkemen,
mit ér a flóra édes illata,
gyümölcsüket sosem szemezhetem.
Ma nincs dicsem, mi nem feléd vezet,
virágszirom cinóberére sem,
akármiben, mi kedves élvezet,
hasonlatod, te mintakép, lelem.
Te távol, és a tél lep el belül,
e délibáb ha vén ölembe ül.
az angol rímeket követve egy modernebb értelmezésben
Ez április hiú vörös hering.
Te messze, ő meg áltat emberin,
szavára szving felel, s a képe smink –
ma lám Szaturn is édi nektarin.
De funky-jazz ugyan mi végre kell,
a tőke gyér, kacsán nem ér’ aszú,
csicsás dizőz ez önjelölt modell,
üres kosár, ha fában ott a szú.
Elém hazudna még ezernyi bájt
negédesen, de maximum besóz,
hamis diéta mind, mi ínybe vájt,
az egy valódi íz Te vagy, glükóz.
Tavasznyi tél – hiányod ily fekély,
Te gondolat-cirógatott tökély.
William Shakespeare – Sonnet XCVIII
az út ahol lenéz a törpe fákra,
s a szél nyakakba súgja dögszagot,
egy élet ásta kút a szem határa –
a víz alant tagadja köd-fagyot.
a vágy időz, s merész, sziszegve éget
szerellemet s a combok illatát,
szemekre hull a szőke fürt – enyészet,
fotód tenyérbe gyűrve izzad át.
homályba vág pirost az est ekéje
hiány s remény a sárga buszra vár,
a nap rövid, megért a szó megérte,
az egy-maradt kalász, a puszta táj,
s ha lenne még szeretni egy napunk,
ne félj velem, magány s magány vagyunk.
vashíd remeg és
talpfák ugaron,
ónos csepegés,
Hold kél, s ugatom
sózott utakon
fagy volt lepedőnk,
hozzád utazom,
érints legelőbb
tél dúl ideát,
gésák nyaka hó,
lankán rideg ág,
tűz légy s takaró
vágyam fele-vágy,
szívem kovakő,
bölcsőnk betegágy,
fátylad csodanő
egy lesz gyökerünk,
két kert meseszép,
kék tót ölelünk,
titkod belelép
késő születés,
meddő szerelem:
képzelt üde méz,
gondod ne-velem
szőkén hezitálsz,
s holnap letagadsz,
vino veritas,
küldj hát, ne marassz
küldj el, s utazom,
lyukból a cipőm,
sózott utakon
járt el vad időm
ajkunkon eltitkolt vágyak
hol rejtsem tíz évig én
hol búvik lebbenő árnyad
s a
kényszerbe fojtott igém
én-is világban bolyongok
kétely lett szívdobbanás
költő vagy, mondhatsz bolondot
vagy
bolond vagy, mondhatja más
hol leszek már akkor én is
hol bújnánk évekre el
mentsvárunk hulló poézis
s ki
lesz majd, ki lentről emel
mit ad még akkor egy csókom
mit ad, mit nem adhatott
homokban lábnyomod óvom
lásd,
nem lett, mi nem á(l)datott
kívántam sódat, a mézed, keserved,
s bár nyálam folyt, hiába,
meg nem kapom,
kívántam mérget és savany-szerelmet,
bús ősz-ég rám kiáltva
vert el nagyon.
kívántam roppanó prézlid harapni,
és kívántam tejszíned
bőr illatát,
fő-fogást, győzelmet vártál aratni,
s én tükröztem felszíned
éj-csillagát.
jó társaddal hallgatsz jókat
szép beszédnek hallatszókat
világ ha lekozmált, s bosszant
mért tennénk még hozzá rosszat
életed, hogy vélem töltsed
nem mondok már néked bölcset
s giccs lenne az együttlétre
ne vágyj tőlem elnyűtt szépre
szólok én, ha szájad kérem
s tüzes karikában vérem
mondom, ha a szemed éget
mondom én, azt nem kell kérjed
egy
szénakazalban
játszik a lelkem,
roppan a fű, tüsz-
szentem a port
leng
gondolatimban
véled e játék,
álom igéz, nem
féli a kort
ha
ember az isten,
hogy ne szeretne – a
szép szeme éltet, a
szája a tűz
oly
édes a jó szód,
szép, kicsi lányka, de
hív-e a kazlad
vagy tovaűz
el-
porlik a vers, mint
pernye reménye,
perzsel az arcom az
égre leső
majd
felkap a szél, meg-
lepnek a felhők –
ázik a széna, a
vágyam eső
mi veszta-vágy a völgy ölébe halt,
szelíd dalába zárta zsenge múzsa –
de kéje szítva tűzbe vitte húsa,
akár temetve élve égne dalt.
egy éjen át az ajka éhe nyalt,
s a hajnal-égre izzva gyúlt a rúzsa –
a Hold s a Nap között lebegve túsza,
a tollad is pirult, te lépre csalt.
ma négy-levélre hajt, s a langya bánt –
a sétatér kövén a fényben ázik,
de reszket olykor ősz-levél gyanánt.
szakajt, mit elveszejt – mezőn a másik –
az ékkövekbe tört a múzsa-láng,
s örökje hűl a hamvadó parázsig.
Endre barátom eredeti ötlete nyomán
