mi távol ő, ki égre lép,
s szemembe hull a fénye,
világba küldte csepp jelét
ezernyi árva éve.
ki tudja, dúl-e benne tűz,
a messzi múlt varázsa,
kihunyt-e rég, s csak űrje űz
a hidrogénparázsba?
s ha éji délibáb a tánc,
az ég örök bilincse,
fakult idő, mi rajta lánc,
a titka: vanja, nincse.
szerelmek égnek így talán
tekintetért epedve,
a szívek est sötét falán
felizzva, majd feledve.
Mihail Eminescu – La steaua