Ágyad ölel még, agg Európa. Ne féljem a népek
őrületét, hol lányhaja hervad bőröd alatt már
életanyámnak? Fékez-e bölcs, és nem csal-e kalmár?
Múlt sebe fáj-e, Phoenícia sarja, s emészt-e a vétek?
Horpad a tektonit, Ázsia kőfala mára a mátka.
Bírd ki, amíg én élek e Földön széfbe bezártan
dőzsöl az új isten fia holt inkák aranyában
szögre fakult sziveket lepi porral a századok átka:
Mák leve forró ópiumát viszi mélyen a véna,
Styx tutajával Hádész ingyen jár a melóba,
ádáz stroncium álom a Föld pipafüstje – a jóra
gyenge az emberi állat, rosszra pedig szava néma.
Őrzi a múltam sztyeppék lánya – ha lópata koppan,
vérző billog Atilla lován a Lenin-karabély. Még
hívnak dózsai vágy kaszakő-szikrái, de kétség
grillre tapos – fűtetlen hívek temploma roppan.
Körhegye távcsőmágnes, szállj oda fel ma Apolló –
Hold fele vitte az őrült Phaeton a Nap szekerét is.
Tépd ki a gyeplőt! Delphi halála a null hipotézis.
Szép hajad ék, Európa, de féltlek – csattan az olló.