volt gyomorsav ízű az alkony,
volt berúgott ajtó a nyár,
volt sárgászöld felhő a balkon,
volt tükörbe köpött a nyál,
volt kútból felhúzott a vekker,
volt nyögve lenyelve a szó,
volt izzadság bűze a nem kell,
volt cikcakkban-iszkolt a jó.
de mindig volt láss, tanulj, alkoss,
és mindig lesz újra szeress –
ma lökd még a hintám, légy pajkos,
s majd hunyóként sose keress.
lassan kortyolgatva iszom a világot,
az ízeit a múló nappal élvezem,
jól esne, de tényleg nem várok virágot,
és ritka, ha a tárcám kezembe veszem.
fedezetlen csekként írt meg a költészet –
a hórihorg kerítés, s rozsdás kiskapu –
támasztottam létrát, görbét is, meg szépet,
s csalánt ha ültettem, hát jöjjön földgyalu.
fedezetlen csekként írt meg a magyarság –
az ötszáz év sebéhez lusta voltam én,
döngetni a mellet, micsoda badarság,
egy ember légy először, s aztán csodalény!
fedezetlen csekkek, isteni szempárok,
mik elkerültek sokszor, mint a szent helyek,
mért hülyítesz, isten, hányas buszra várok,
s a vitorlámon, mondd, mért nevetnek szelek?
ementáli sajtban rám tapad a vákuum,
bár csókod tapadna, lánykám, dobd el dumád,
sakktáblámon tarka mezt visel a bábum,
nehéz mindig győzni – a multiverzumát!
zajtalan ősz leszek, nyártól elmaradva,
csendben lépted nyelni – kell-e több ok élnem? –
koldusotok lészek márványba faragva,
tüzes víz a jégre – s te légy mind, mi én nem.
Zugába dobta borkabátját az alkony,
családka csendült rám, szép, szende kis legény,
Arany s Petőfi köszönt egyazon arcon,
elhullik városzaj s csosszanó járdafény.
Harminckét év ért körbe éppen e helyen,
ők vártak rám a torony beton szegletén,
ölükbe ülök, s fényképbe hajtom fejem –
Nagyvárad (hát hogy is hívnák másként?) e tér.
Hérakleitosz úr itt sosem sétált körbe –
az egybe kétszer nem igazsága kétes.
Hé, nemecsek, ráérsz? Meghívlak egy sörre.
Hogy csata lesz holnap? Akkor csak egy krémes?
Jó hónap diétát feledtet korty heve,
egy kacaj s új remény, medvebőr-áldomás –
hajnali repülőn, hogy ne légyen leve
túlsúly – dúl a múzsa, s félálom-látomás.
A ráncaim közt megbúvó ifjúságot
gyengéden simítja ki néhanap egy kéz –
nem lettem tenger-ész, de láttam világot,
sőt orvos se lettem, csak bohó szózenész.
Jelen asztalán FOGLALT jel, a sarokból
léda-csinszkák vad illata perdül körém –
ma még a cigifüst is szebb a csajoktól.
Kövér gáncsurak löknek az utca kövén.
Te, Sors, én véled kockát vetek, s szerencse
ha szembeköp, még tán birokra is megyek!
Hogy múltban s jövőben várjak én jelenre?
Csússz odébb, nosza, szoríts melletted helyet!
ködszürke lámpa-
ív, szivárvány színvakon,
akkor vagy apa,
ha adósság házadon
megnyugvást kérő
porc, perced mind megkopott
akkor vagy élő,
ha kaszásod meglopod
ékszerszén-bánya-
lég-vár-romban bizalom,
akkor vagy anya,
ha könny ül az ágyadon
lágy öblű tenger
lesz holtában sóhalom,
akkor vagy ember,
ha markol a fájdalom
holnapod iga,
mit sors izzadt válla von,
akkor vagy bika,
ha véred bor, száz gal’on
föléd is gyom nő
majd, röhejes sírhalom,
akkor vagy jobb nő,
ha hiányod sírhatom
sipkádon csörgő
cseng, vasláncok lábakon,
akkor vagy költő,
ha szavad a hátadon
talp alatt tört kő,
míg átgázolsz századon,
akkor vagy költő,
ha isten sem vág agyon
akkor vagy költő,
de ott nincs több irgalom
porlepte kabátban áll a műtermében,
padlón ezer apró márványkődarab,
haj hull homlokába, tűz ég a szemében,
ritka nap, ha hajnalpírig nem marad.
szerszámélen éled meztelen, fehér kő,
földöntúli fókusz, mámor mesteren,
kivonás varázsa, vág, hasít a véső,
s ujja szobra hűsén simít nesztelen.
mi lakik a mester ráncolt tenyerében,
mi az, mit a szem nem, kéz csak, ami lát?
nem másért érinti jártában-keltében,
csak hogy kitapintson minden kis hibát.
gyakran érnek engem így el már az esték,
szóba szőve szívem, eszem s gondokat –
sorokon, hol fel nem száradt még a festék,
szemem fürkész újra, s csiszol gondolat.
vers-húr pengetésbe szép időmet ölve
őket is becézi pillantás, s a kéz,
mint lányokkal járva kart a karba öltve,
már az alkotás is éppúgy megigéz.
Endre barátomnak
