Büntetett előétel

kívántam sódat, a mézed, keserved,
a nyálam folyt, hiába,
meg nem kapom,

kívántam mérget és savany-szerelmet,
bús ősz-ég rám kiáltva
vert el nagyon.

kívántam roppanó prézlid harapni,
és kívántam tejszíned
bőr illatát,

fő-fogást, győzelmet vártál aratni,
s én tükröztem felszíned
éj-csillagát.


Szelektív némaság

ez is várná, az is nógat
nem hazudok hamis jókat

a világ lekozmált, bosszant
mért tennék még hozzá rosszat

giccs lenne az együttlétre
ne vágyj tőlem elnyűtt szépre

s életed, hogy vélem töltsed
nem is mondok néked bölcset

szólok én, ha szájad kérem
s tüzes karikában vérem
mondom, ha a szemed éget
mondom én, azt nem kell kérjed


Eső

egy
szénakazalban
játszik a lelkem,
roppan a fű, tüsz-
szentem a port

leng
gondolatimban
véled e játék,
álom igéz, nem
féli a kort

ha
ember az isten,
hogy ne szeretne – a
szép szeme éltet, a
szája a tűz

oly
édes a jó szód,
szép, kicsi lányka, de
hív-e a kazlad
vagy tovaűz

el-
porlik a vers, mint
pernye reménye,
éget az arcom az
égre leső

majd
felkap a szél, meg-
lepnek a felhők –
ázik a széna, a
vágyam eső


Lejtés

mi veszta-vágy a völgy ölébe halt
szelíd dalába zárta zsenge múzsa –
de kéje szítva, lángba vitte húsa
akár temetve élve égne dalt

egy éjen át az ajka éhe nyalt,
s a hajnal-égre izzva gyúlt a rúzsa –
a Hold s a Nap között lebegve túsza,
a tollad is pirult, te lépre csalt

ma négy-levélre hajt, s a langya bánt –
a sétatér kövén a fényben ázik,
de reszket olykor ősz-levél gyanánt

szakajt, mit elveszejt – mezőn a másik –
az ékkövekbe tört a múzsa-láng
s örökje hűl a hamvadó parázsig


Endre barátom eredeti ötlete nyomán

Vissza a vadonba

II.

rövidzár
rázza fel szilikon műagyad
léted is rákot kelt
jobb mint
több műanyag
konzumált eszmekör
ízes propaganda
ferde torztükörben ismersz csak magadra
kapaszkodsz a lapos világ peremébe –
Higgs boson
tudod mit
elmész a fenébe!

legenda őrzi
ki szélét elengedte
szeméről tépte a kötést
s
ki megtette
nem félte végét a létének nemlétben
vadon hívó szavát idézte –
nem régen
dédapja
ükapja élt még ott
s vadászta dúvadat ebédre
esőben elázva

fehéren markolod,
homlokod veríték
sápad a lakáj
hol hullik a teríték
négyzetbe tört formád
szegecselt egysejted
Faraday ketrecben él szíved
azt sejted
álmodban hallod
hogy hámlik a csend bőre

engedd!

a vadon hív
lázálmok csendőre


Csend a sorok között

nem bánt a csend a verssorok között,
fehérje több, mint térinverzió –
a rejtekén a quark sorsüldözött,
és reszketése új dimenzió.

nem bánt a csend, ha nem köszönsz ma rám,
nem bánt a zaj, ha mindenki nevet,
és jól tudom, te nem lennél arám,
de nem tudom nem élni szívemet.

nem bánt a csend szemed s szemem között,
hol fény verődik végtelenszer át,
ha nézlek én, nyakamba gipsz kötött,
s szemem lyukán, az Úr tekint terád.

nem bánt a csend a szád s a szám között,
fiókaként, ha várom, míg etet –
mert mondd, hogy ’em’, s szakadnak számközök,
ha tercelem rá cét s a négyzetet.

nem bánt a csend – a nagylemez lejár –
nem bánt, ha kérdik: hol jár még eszed?,
egy halk barázdán körbe-körbe vár,
míg érte jössz, s a tűm odébbteszed.


Szavannák fia

Kit baobab fa szült egy év utolsó napján,
kit átkarolt a csend a mangrovék között,
kit pelikánok szárnya simított meg arcán,
megigéztek maszkok, s titkuk belém szökött.

Sok gyermek szeme tisztán felragyogó ékszer,
sorsuk, száz bogáncstű, a húsomba döfött,
a szavannák porában emberi e kényszer,
szövőmadár lennék, van fám, és öntözött.

Bár akácia tüske bordák közt a fűszer,
vérképem faux lion – egy bé sem öltözött –
s mert örök, jön a kérdés: a ‘voulez-vous danser’,
fekete gazellám, a szívem költözött.


A frog’s daydream

wish I had pants – with a fly –
or wings, and fly to the sky,
if I was a king,
princess’ magi-thing…
okay… just catch me a fly

ha a szív szava, vágya vezet,
ide szárnyam, eget, s hegyeket!
üde csók, ami jár
s leszek újra király…
de ma elkapom ezt a legyet


Fehér rózsa

(modern tördelésben)

benned
vágyam lágyan bolyong
bolond érzés
s féltés
gyermek-kezek nyújtva újra kérnek s érnek ujjal
új dal új íz
kútvíz s cipó
kiló
a kín akin forró porhó lebben
zsebben kihűlt-kisült zsemle estebéde
béle foszló
oszló ködben döbben szamár
ha már e vers se ver s kósza próza
számban
számtan minden isten

álmom várom ébren
ében szemed nevet s mondod
combod csókja most a kenyér
fehér rózsa
rozsda marta falra harmat
altat
arc ég
hagyd még hűsét
hűség
vermed


Trance-lét

give me a kiss, one you'll never miss, my eye-appetizer
give me a hug, I'm not givin' up, don't tell me 'be wiser'
young, silly wind, don't blow her away now, I'd never find her
send me a glance that gives me a chance, and I'll be the fighter

addsza a csókot, s röppen a bókod, szem-süteményem
ölbe ha kapnál, mennybe ragadnál, kis tünemény, el
szél, ne lapozd el a könyvem s arcot az őszi regényben
harcolok én, ha szemed tüze kér, de ne játssz a reménnyel


Angyalszem

szívem még nem sárgul, ősziesen narancs,
s fejem sem töröm most sorson, istenen,
jól értem, honnét jön ez a belső parancs:
szemed egy filmből már oly rég ismerem.

ha feléd hajolnék, egy gumi ránt vissza,
nézlek csak szelíden, te vágy-szakadék,
anyakönyv zöld lapja a vodkám felissza,
csók-kötélugráshoz nincs több haladék.

időutazás lett a jelenben élnem,
tegnapból gurult ki, s hunyorog a mám,
bizarr ez a dráma, s én ódzkodva nézem,
múltat zúzhat szét, ha rosszat tesz ma szám.

néhanap megállok a kis-állomáson,
mint egy menetrendbe, szél lapoz belém,
gyűrött lapjaim közt esti megnyugvásom,
nem baj, hogy ha késel, jössz már tán felém.

tetovált pad alszik a váróteremben,
padló ajkán csikk és szétszórt szotyihéj –
tétova galambként kétely ül fejemben:
hátha ma sem jössz, s itt ér megint az éj.

fejem tán a gőzös, s korom csak a kincsem –
félálom riaszt meg – nem lesz, ki kiszáll,
szaladnék és lógnék a vagonkilincsen,
ám peronom száguld, s vonatod, mi áll.

hogy üzennék néked, s hogy tehetném titkon –
ujjam közt időm, már görbülő kanál –
szerencse sütikre bízom majd a titkom,
sok ezerből lesz egy, ami rád talál.

kínait rendelsz egy füst-köd tél-estéden,
rizsszemek közt tinta, süllyed szójaszósz,
MSG kapja el szívedet estében,
tészta roppanás, majd mély csend, szót se szólsz.

asztalon morzsák közt aprócska írások,
arcod elpirult, csak szárnyad hófehér.
“sose érdekeljen, hogy mit szólnak mások –
vészféken csüngök, míg időnk összeér.”


A szén dala

vas köve olvad
szítja a szén
lusta a holnap
keltegetém

fojt a monoxid
kénje facsar
bár a szemed szid
vágyam akar

csordul kő leve
illan a szén
testem forr bele
lenne enyém

páfrány temető
sírta szenet
lábam remegő
hátha szeret

álma a gyémánt
titkon eped
vágyom a sétányt
járni veled

vas fia csákány
roppan a szén
végzet e márvány
szíve helyén

hegy hasa mordul
húzza a mén
fortuna fordul
arca felém

vágány repíti
kattog a sín
párnám hevíti
átok e kín

elfogy a vas már
s elég a szén
szíve kacsint rám
felégek én

lenn a kohóban
érc se kemény
májusi hóban
fagy le remény


Vissza a vadonba

I.

Négyzet vagy. Stabil mértani vázban rejlő
rendszer, forma, szabály, egyensúly és erő.
De mint világ fordul alant – szem nem látja –
élet löttyen benned – szögletesség átka.
Emlékcsöndbe kiált, s kérdőre von ma már,
csapódik faltól falig, míg nyugtot talál.

Hegyek ritmusába fakul a kék, s az út –
távoli fény zsebében ott lapul a múlt,
vad múlt hite – merengve pásztázza szemed:
ég válik ott heggyé? Hegy szüli az eget?
Mondják, ha elhiszed – szél legendát söpör –
vadon horizontját még járja az ős Kör.

Félisten, Egyenes fia, dimenziót
áttörve lépett a síkra, s érti a szót:
a szótlanság egyszerű igazát. Menne,
míg tér terül, mint apja végtelen, benne
az élet nem zökken, nem csapódik tétlen,
csak lágyan, mint olajfák csókja a szélben.

Alant világ fordul, s meglöttyen az élet,
messzi kék ereszti szem fókuszát szélnek,
pengő szisszenéssel feszül meg a vázad,
hetyke sarkaidat görbíti alázat –
ám formádba csorbul önnön erőd máris:
a Kör mély rejtélye irracionális.

Alkony borít tájat szürkülő veresbe,
fény száll le, s megpihen súlytalan kis teste.
Zsebéből a múltat szeretetté gyújtja,
beléd fészkelődik álmod alá bújva,
életvízbe olvad, ne csapódjon vadon –
éj csöndje a párnád, nesztelen a vadon.


Otthon

Kérdezi tőlem a nyár zivatarja, a lányos, a langyos
békehozó, hogy vágyom-e máshova szerte e Földön –
szállni a felhőn szem horizontján túlra, ha hangos
gépem az éj tenyerébe bebújt. Míg másfele töltöm
napjait évnek, s ritka, ha járom városom útját,
otthon a hely már mind, ami porral lepte cipőmet.
Lába ha áll vándornak az úton, a két szeme búját
fedni nehéz, s míg fordul a szél, csak dől az időnek.
Nézi a szűk sors béna faágán mind, aki bírja
élte kötődő hangulatát, míg hullik a mából:
otthona kis szoba, otthona városa, otthona sírja,
kőfala, vára, s a tárgyai védik a lét magasától.
Vándor, amint csiga, házát hordja, s az észbeli kincs, mi
óvja az útján. Tájra a lábnyoma rásimul este,
gyenge virágát védi az éneke. Szárnya ha inti,
égi madár a barátja – s az otthona körbelebegte.


Aranyhal

Kifognám az aranyhalat,
akváriumba tenném,
genetikus klónozással
galaxis lenne enyém.

Kifognám az aranyhalat,
milyen nyelven beszélne? –
használati utasítás
nincs benne a mesébe`.

Magyar, angol, hottentotta,
az is lehet, hogy héber,
Rozetta kő hátoldalán,
legközelebb megnézem.

Kifognám az aranyhalat,
én biz aztat megenném,
X-Y kromoszómák
nem látnak tovább ennél.

Innék rá sok királyvizet –
kisüstivel vetekszik! –
oszt hortyognék a tóparton,
míg asszony nem veszekszik.

Kifognám az aranyhalat,
megmérném, hány uncia,
nagyon gyorsan pénzzé tenném,
elkölteném… a természet lágy ölén.

Kifognám az aranyhalat,
elengedném, hadd menne,
megszánnám a szerencsétlent,
horgom se hagynám benne.

Biztos várja Nádas-alsón
aranyhalú feleség,
ezer poronty kopott-tyúja,
“Hol a papa s eleség?”

Kifogni az aranyhalat,
két baj van a mesével,
nem szeretek horgászni, és
nincs is őrá szükségem.

Habár mégis, várj egy percet,
hol az a hal, húzzuk ki!
Egy kívánság, hogy az Ember
sose tudjon hazudni!

Ügyvéd, csaló, politikus,
újságíró, lókupec
felszedheti sátorfáját,
elmehet kerek, perec!

Jobbá tenni a világot
apránként, ahol járom,
hadd legyek én az aranyhal,
víz alól már nem várom.

Keress hát magadnak horgászt,
csalit ki szedni se mer,
öreg nénit, árva lurkót,
kit a sors túlontúl ver.

Nyisd ki szíved, feléjük, s majd
a tó tükrén meglátod,
felragyogó mosolyukban
értelmet nyer világod!


Hová lett a tavasz

I.

Mennél – bilincs sem köt. Másért vagy teérted?
Hová lett a tavasz? – eltöprengsz, nem érted.

Tudás, mint zeneszó, zeneszó, mint élet,
könny írta fűzfaág tiszta érintésed.

Élet, mint pillanat, elröppen, szétszalad –
széltépett színdarab szakadva fennakad.

Ólomsúly mellényben földre hull, talpra áll,
körbenéz reménnyel, szárnyat bont, újra száll.

Út pora mosdatja, két szép szem támasza,
erében napsütés, mosolyban válasza.

Ne halld meg jég-szavát hollónak, itt a tél,
ne halj, ne alkudj még – a tavasz benned él!