Kilenc híd

poros kalászba görbülő a nyár.
a test felettem úr, nehéz brokát,
a nyelvemen higanyba gyűl a nyál –
aranykor, édes, idd ki nők borát!

tenyérnyi víz, szilánknyi jég, mi vár,
egy áldozó ajak kapun betért,
szerelmeim, ne sírjatok ti már,
csak öljetek kakast az istenért!

szabad, ki mind a semmiből szökött,
de mégse bármi már: az Éberek.
kilenc a híd az ég s a föld között,
s alatta holdas árny az éj-berek.

kilencedik mi várja lelkemet.
a nyolc a súly – a súly, mi eltemet.


Kihordanám

mesterszonett

kihordanám a gyorsuló időt,
ezer rekeszbe gyűrve fél-szavát,
lerázza mind a földi hajcihőt,
repeszti fény a postaház falát.

kihordanám beteg szivek helyett
a vírusölte kort, a félt halált,
az álmokat lyukas tetők felett,
szemed szinét s a cseppnyi harmatát.

kihordanám, akár leányanyák,
belé dobogva vére ritmusát,
az ész vezette emberek hadát,
a csend szavát, a béke virtusát.

kihordalak, te lomtömött se-lét –
szabad reménnyel ültetem helyét.


2020. április 13-22.

Kihordanám

XIV. szonett

szabad reménnyel ültetem helyét,
hol árny tolult a földre álnokul,
agyagrögökbe döfve lágy ekét,
vihar felettük egyszer átvonul.

ha kő hasal szabad remény fölé,
igaz szavát az őrzi csendesen,
a zsarnok oly: saját magát ölé,
s a víz, a szél felőrli rendesen.

kinő a fű a macskakő között,
bevág az él, tiporja láb-kerék –
a rend unott, de sarja üldözött,
ki kőre festi zölderű jelét.

leszek füved, ki bírna súlyt, cipőt,
ki hordanám a gyorsuló időt.


2020. április 13-22.

Kihordanám

XIII. szonett

kihordalak, te lomtömött se-lét,
füleljetek fel, Augeíaszok,
gyötört e Föld, vigyázva lopd zsebét,
lefesteném – s ne hidd, a díja sok.

paletta-vágy vezetne, s élne fád,
a málnaszín, a mégse-háború,
fehér patak kezéböl inna szád,
derű emelne élni, víg ború.

a csorda künn, a két folyó: karom,
söpörje ár bikák saras levét,
ha nap hasad, csodálja sok barom,
hogy új szinek lepik be reggelét.

s ha marhacsorda félti menhelyét,
szabad reménnyel ültetem helyét.


2020. április 13-22.

Kihordanám

XII. szonett

a csend szavát, a béke virtusát
anyákba rakta férfi nyeste gén,
s a férfinép megannyi -izmusát
emelte fáklyaként betört egén.

kigyúlt, letűnt a századok között
az üstökös, mi pusztulást igért,
mögötte járt a bosszuvágy, s kötött,
felitta föld a pince-bornyi vért.

lehetne más e Föld, ha génhibánk
nem öndicsébe látna fő erényt.
e ferde zárda éhe önti ránk
a beltenyésztve kint rekedt reményt.

hiszem ma nők szavát, anyák sebét,
kihordalak, te lomtömött se-lét.


2020. április 13-22.

Kihordanám

XI. szonett

az ész vezette emberek hadát
nem adta ég – talán nem ésszerű.
s a nyájasok követte garmadát?
ha nyáj a nép, a nép sem épeszű.

vezére nagy, s lehet, ma népszerű,
a taps kijár, ha egy a lelkület,
ha nem, te légy okos s a tényszerű,
csigád se búg, ha vész a lendület.

jövő falát mi kaptuk: alja nép,
apánk falazta, verte vasszegét,
inogva ált a kő, de rakta, szép
meszet köpött le, föl meg icce vért.

e falra dől, s kiált az ifjuság –
a csend szavát, a béke virtusát.


2020. április 13-22.

Kihordanám

X. szonett

belé dobogva vére ritmusát
esik folyó a rónaságon át,
s rügyekbe ringja optimizmusát –
az ember egyre vár, s teremt csodát.

való terén a hit hitelbe kér,
s ti hányan adtok elmezárva még?
ha függni jó, a józan ész henyél…
de nincs, minek magam beugranék?

csalóm a délibáb, örök kaján,
s hiszem… miként a nyári est-parázst –
ha csillag ő? parány bogár talán? –
a szív-ragadta kurtizánvarázst,

az áprilisba hullt tavasz havát,
az ész vezette emberek hadát.


2020. április 13-22.

Kihordanám

IX. szonett

kihordanám, akár leányanyák,
a szenvedély hibái magzatát,
ezer soromba szült gyalázatát,
a semmiség zselés alapzatát.

hozott anyagba túr a lány szabó,
a mellke lelke tűz, a próba bál,
az úri öltöny éke kék zakó,
s a gomblyukába tűzve rózsaszál.

megírtam én, mit élt e kis modell,
s megírt Apollinaire leányt, anyát,
megírta isten: élni, halni kell,
a férfiban felütve vágy-tanyát,

a nőbe szőve pragmatizmusát,
belé dobogva vére ritmusát.


2020. április 13-22.

Kihordanám

VIII. szonett

szemed szinét s a cseppnyi harmatát
nem értem én. talány, miért igéz.
kezem becéz, bejárja hajlatát,
ha test a test, tudós a férfiész.

szemed kivár, a pilla rám fagyott,
a csésze fátyla, lipton-íze száll,
a tompa nyelvre ég, sebet hagyott,
a lég nyomása ferde őszre áll.

szemed ködébe nincs, ki már belát,
s belátna tán, sem ért a férfi nőt,
mehetsz ha kell, mehet ki merre lát,
de érte vagy, szeretni, óvni őt.

ha terhem is ma még a létcsatánk,
kihordanám, akár leányanyák.


2020. április 13-22.

Kihordanám

VII. szonett

az álmokat lyukas tetők felett
rekedten őrzi ósdi szélkerék,
ezüst lapátja rozsda már, repedt.
s az utcafront körötte? fals zenék:

a síküvegszem épület lenéz,
belé karolt magasba tört acél.
a gyárfal az, mit eltünődve néz,
ha alkonyon szerelme újra kél.

a húszezernyi éj tükörtaván
nem egy vetette csillagok tüzét,
de egy maradt örök mohos palán,
eső se mossa az nap esküjét,

mi festve hozta égre hajnalát –
szemed szinét s a cseppnyi harmatát.


2020. április 13-22.

Kihordanám

VI. szonett

a vírusölte kort, a félt halált
ne űzd, ne várd – talán becsülni kell.
a pókerarc mögött öreg csalárd,
ki tartozik, s ki tudja mennyivel.

az optimista Föld hamar felejt,
pörögve, szállva változatlanul,
s a kincseket, mit almahéja rejt
előteremti számolatlanul.

de tarthat ily harácsoló világ?
mi adna úgy, hogy adna végtelen?
maradt nyomor, hiába látsz lilát,
mit adhat az, ki gyenge, védtelen?

keresd, mit úri dőzsölés vetett,
az álmokat lyukas tetők felett.


2020. április 13-22.

Kihordanám

V. szonett

kihordanám beteg szivek helyett
az oxigénlehelte testnedűt,
idős szülét, ki lélegeztetett,
s a rég letűnt, a duzzadó erűt.

kihordanék sok átölelte szót,
a száz remélve-várva ünnepet,
a tervezett-de-meg-nem-adta jót,
mikért a lelked egyre büntetett.

egy ember élte hány ezer kenyér,
s a búza benne hány patak vize,
egy eszme mennyi életet felél,
meszelt fejekre vár: ma még hisz-e?

s beszélgetésbe dobja, mit talált:
a vírusölte kort, a félt halált.


2020. április 13-22.

Kihordanám

IV. szonett

repeszti fény a postaház falát,
szakadt tövébe pásztoróra hív,
viaszba fúlt sziréni-báj-dalát
siratja újra hős hajós, a szív.

elült a lámpafény, a téglazaj,
vasárnapot-lopók a vekkerek,
a park: kofák-zsibongta zöld paraj,
s a karcolók a csonka Bábelek.

hitem ne hidd, mosott a két kezem,
a templomom se gyárt e-föld-igát,
az otthon ott, hol épp ma vétkezem,
s hol istenek rebegnek új imát.

ha gyónni fáj, ha bűne ráhegedt,
kihordanám beteg szivek helyett.


2020. április 13-22.

Kihordanám

III. szonett

lerázza mind a földi hajcihőt
a csorba test egy üstbe-főtt napon,
a vén kaszás arany balettcipőt
lecsókol, old ki véres ujjakon.

de jól figyelj, maholnap itt a hír,
miként akárki lelke menthető –
a búcsucédulád, no nem papír –
a fej zseléje diszkre menthető.

maradna lelked éppen az, mi volt,
de könnyedebb a nullatestüség,
a Fellegekbe szálla mind a folt,
s egy álmaként vigyáz a készülék.

szemünk, mi alva ily csudába lát –
repeszti fény a postaház falát.


2020, április 13-22.

Kihordanám

II. szonett

ezer rekeszbe gyűrve fél-szavát
nyomult a ködhatár a Tó fölé,
a kétkedésbe félt betűk raját
belezte toll, s maradt a hang-filé.

vizet karolva ült a gát, köpött.
a kék a mélyben egyre hallgatott.
akadt vagány, ki páraként szökött,
akadt ki sírt, s a földbe ballagott.

ma már az ember oly veremben él,
barát gyakorta kedves ellenünk,
trisólepett az izzadó tenyér,
s kezet szorít a nyers erő velünk.

de szűzi mag, talajbol épp kinőtt,
lerázza mind a földi hajcihőt.


2020. április 13-22.

Kihordanám

I. szonett

kihordanám a gyorsuló időt,
nyakamba kötve leng pilótasál –
ledönti körrekordjait, kilőtt,
az óra cézium-babért kaszál.

a kozmosz éle új ugarba vág,
a tágulás alig követhető.
sötét magánya egyke kis faág,
a béka-létra nem növelhető.

a régimódi agy ma mit sem ér,
a médiába fúlt, ha volt esély,
s az éjfelünkbe zökkenő szekér –
a Gép – teremt. a műve fél-tökély.

a szürkeség fejünkben ím a gát,
ezer rekeszbe gyűrve fél-szavát.


2020. április 13-22.

Portalan

a test a liftbe szállt, a falra dőlt
a ferde fémdoboz s a két pacák.
e dossziéba múlt, kiírta őt
a tollvonás-halál, a kék pacák
papírlapon maradtak ő s a lét
farolt a Żuk, ma terhe földi láng –
utószor írta égre föl jelét
a porba tört ezernyi csontszilánk.

a fordulóban állt a lelke még,
s a kőhidegbe csend kötött belé,
porát a szél feledte szerte rég,
a liftre várt csak egyre – fölfelé.


Lent és fent

I.
lent

ki tett szememre hályogot
gumimba rajzszöget
a várfalamba vályogot
s a földbe hősöket

ki tett utakra balkanyart
az égre pöttyöket
ki tett anyába hímcsavart
csigára látcsövet

ki tesz kakasra harsonát
ha altatót lövet
ki kérte itt a tarhonyát –
a krumplim is köret

ki rázta földre kókuszom
s kiköpte főztömet
ki sírt a satnya bónuszon
s aranyfogat tömet

kezekbe kente piszmogást
gyüszükbe tűt döfet
kutyákba gyűrte vinnyogást
s kiadja szűröket

kitől a púp a vállakon
s a liszt között törek –
kidőlt a show-d, de vállalom
jöhet, ki rájöhet

talán nem átlagemberé
ha szó fejet töret
a szikra-láz se hengeré
sürít furat-löket

s hiába lopta percedet
e gúzs-nyakon kötet
s vakargatá a fejsebed
a szürke agyszövet

eszekbe szülni könyveket
nem egy kis ütközet
kicsal parányi könnyeket –
s marad bagolyköpet

II.
és fent

szivembe gyújt ma pislogást
egy égi nagykövet –
ki szórt hajába csillogást
s szemébe ékkövet

te adsz – miként az enyhe szél
az ing alá jövet
dadog, remeg, de nem beszél –
a nyelv alá követ

az öltözetke bűvölet
a selyme sejtszövet
kezem simítja bőrödet
s az összes öblödet

csak öntsd ma rám a vágyaid
a Vénusz-üdvöket
a csillag ott, s te, lánya itt
öleljen át öled


Róma hűse

előttem állt, e mondat oly banális,
omolt a zsemle-vállra szőke vízesés –
s ma Trevi kútba fúl a csobbanás is,
ezernyi macskakőre dér e számvetés.

a város éj, az útjait lejártam –
e görbe panteonba bűnt kopott cipőm –
sötétje lettem én, csak űr a zárban,
s a kulcs-a zárba-törve-vágy-világi nőm.


Lejtés

mi veszta-vágy a völgy ölébe halt
szelíd dalába zárta zsenge múzsa –
de kéje szítva, lángba vitte húsa
akár temetve élve égne dalt

egy éjen át az ajka éhe nyalt,
s a hajnal-égre izzva gyúlt a rúzsa –
a Hold s a Nap között lebegve túsza,
a tollad is pirult, te lépre csalt

ma négy-levélre hajt, s a langya bánt –
a sétatér kövén a fényben ázik,
de reszket olykor ősz-levél gyanánt

szakajt, mit elveszejt – mezőn a másik –
az ékkövekbe tört a múzsa-láng
s örökje hűl a hamvadó parázsig


Endre barátom eredeti ötlete nyomán