Lent és fent

I.

ki tett szememre hályogot
gumimba rajzszöget
a várfalamba vályogot
s a földbe hősöket

ki tett utakra balkanyart
az égre pöttyöket
ki tett anyába hímcsavart
csigára látcsövet

ki tesz kakasra harsonát
ha altatót lövet
ki kérte itt a tarhonyát –
a krumplim is köret

ki rázta földre kókuszom
s kiköpte főztömet
ki sírt a satnya bónuszon
s aranyfogat tömet

kezekbe kente piszmogást
gyüszükbe tűt döfet
kutyákba gyűrte vinnyogást
s kiadja szűröket

kitől a púp a vállakon
s a liszt között törek –
kidőlt a show-d, de vállalom
jöhet, ki rájöhet

talán nem átlagemberé
ha szó fejet töret
a szikra-láz se hengeré
sürít furat-löket

s hiába lopta percedet
e gúzs-nyakon kötet
s vakargatá a fejsebed
a szürke agyszövet

eszekbe szülni könyveket
nem egy kis ütközet
kicsal parányi könnyeket –
s marad bagolyköpet

II.

szivembe gyújt ma pislogást
egy égi nagykövet –
ki szórt hajába csillogást
s szemébe ékkövet

te adsz – miként az enyhe szél
az ing alá jövet
dadog, remeg, de nem beszél –
a nyelv alá követ

az öltözetke bűvölet
a selyme sejtszövet
kezem simítja bőrödet
s az összes öblödet

csak öntsd ma rám a vágyaid
a Vénusz-üdvöket
a csillag ott, s te, lánya itt
öleljen át öled


Róma hűse

előttem állt, e mondat oly banális,
omolt a zsemle-vállra szőke vízesés –
s ma Trevi kútba fúl a csobbanás is,
ezernyi macskakőre dér e számvetés.

a város éj, az útjait lejártam –
e görbe panteonba bűnt kopott cipőm –
sötétje lettem én, csak űr a zárban,
s a kulcs-a zárba-törve-vágy-világi nőm.


Lejtés

mi veszta-vágy a völgy ölébe halt
szelíd dalába zárta zsenge múzsa –
de kéje szítva, lángba vitte húsa
akár temetve élve égne dalt

egy éjen át az ajka éhe nyalt,
s a hajnal-égre izzva gyúlt a rúzsa –
a Hold s a Nap között lebegve túsza,
a tollad is pirult, te lépre csalt

ma négy-levélre hajt, s a langya bánt –
a sétatér kövén a fényben ázik,
de reszket olykor ősz-levél gyanánt

szakajt, mit elveszejt – mezőn a másik –
az ékkövekbe tört a múzsa-láng
s örökje hűl a hamvadó parázsig


Endre barátom eredeti ötlete nyomán

Dalai dalai

I.

Hegyek nyakán az este hűs parázsa,
s Tibet felől a szél a völgybe ér,
a mandalákat óvja lenge lába,
s amit sodor, ma mind a völgybe fér.

Az éj ködébe kötve száz imája,
kelet felől vörösre kél a fény,
Nepálra hull a hajnal unt varázsa,
s Tibet felől a vér a völgybe ér.


Mit ér

Mit ér, ha halhatatlanul
kabát a föld alatt lapul,
s szavad felett fakó a csend?
Sulinkban ős az órarend:
ha elcsitultak intrikák
ha béle unt a kisdiák
ha főgumó is érti már,
ja, szebb igét igér Pi-áR.

Mit ér, ha rendületlenül
kabát a rézsün elterül?
Kiment etetni dán kutyát,
Patyomkin ósdi ágyuját
seperte rá az őszi szél,
s a perbe’ lám, ma ő. ki fél,
ebének azt ne mondja, ‘vakk’ –
de róla mit se mondanak.

Mit ér, ha gondolatlanul
kabátba gondolat vadul,
ha bánt, ha félelembe’ tart,
az arc elött emelve kart?
Hiába van megélhetés
belőle, így nem értem, és
a fontosabb-e, jó legyél,
vagy az, ma délbe’ jól egyél?

Mit ér a hetyke szembeszél?
Kabát szakad, szemed beszél,
zsebedbe’ szád, de szél fütyül,
s ha farzsebedbe’ fésü ül,
hiába vagy kitáruló,
becéztek úgy, mi, áruló?
Beléd rugott a ló, s ezért
ne várd tovább a jobb kezét.

Mit ér, ha búslakodva lát
divattal áltatott kabát?
Szeress, ha szíveden kifér,
ne mondjam én neked, miér’,
ha Párizs ősze bészökött,
s szerelmesed felé lökött,
a mában éld a jó napod,
s ha halni kell – na jónapot!


Ha volna még

Barátaim, ha volna még ma szó az ajkamon…

Az alkonyom se szürkeség, a rúzsa pesti vér,
parázsba fúj, s az őszelőmbe márciust igér.
Szemembe súgta, él a vers, hogy itt az alkalom,
tiéd bolondos életem, tiéd, ha adhatom.

De szív, ha búj, csak elpirul, ki bók elől kitér –
barátom, ó, ha csókja sütne bár az ajkamon!

Megértem én, ha másfelé repülsz el, angyalom,
de kút vizét ne öntsd elém, a szomjam inni kér.

Sziporka még a forgatag, zsarátnok esti tér,
s szavamban én a tűz dalát ma el nem altatom:

barátaim, s a szép leány a szó az ajkamon!


Magyar vagyok

Magyar vagyok, s talán leszek,
halam se ton, naná keszeg,
zseton zsebembe’ nem csereg,
uzsonna sárba’ hencsereg.

Magyar vagyok, s talán leszek,
ha búza nincs, kölest eszek,
ne vágj ma hátba, istenem,
szabályaid nem ismerem.

Magyar vagyok, s talán leszek,
ezer regében elveszek,
fiacska kedden épp ezért
tanulta hét, a fő vezért.

Magyar vagyok, s tudom, leszek,
hazám szivébe’ termeszek,
eladni Őt, nem érdekel,
magyar le nincs ki térdepel.

Magyar vagyok, s tudom, leszek,
a toll, amit le nem teszek,
Attila lelke itt pezseg,
vonatra szállt, s velem cseveg.

Magyar vagyok, s tudom, leszek,
öleljetek ti ős hegyek,
ha nem hiszed, no, mit tegyek,
magyar vagyok, s tudom, leszek!